Az év nyugdíjas költője pályázat

KOZÁK ALBERT

A NAP FÉNYE MÁSKÉPP RAGYOG,

LÁTJUK-e MÉG A HOLNAPOT,

HA MÉGIS ELJÖN, KÖSZÖNT A NAP,

KEZDŐDIK EGY UJABB KALAND

KEZDŐDIK EGY SZÉP AJÁNDÉK.

MERT AZ,

HISZ AZ ŐSZ HALÁNTÉK,

ANNAK VESZI AZ ÚJ NAPOT,

ÉS AZ ÉLETTŐL ISMÉT KAPOTT

EGY REMÉNYT,

S AMIT ELÉRT,

ÖRÜL ANNAK.

MERT KÖZTÜNK MÉG SOKAN VANNAK,

AKIK ÉRTÉKELIK

ÉS NEM KERGETIK A JAVAKAT,

DE KIMONDJÁK A SZAVAKAT,

BOLDOG AKAROK LENNI !!

A SZERETTEIMHEZ MENNI,

VELÜK LEGYEK S A SZERETET JEGYÉBEN

ÉLJEM AZ ÓRÁKAT,

AMÍG MÉG TEHETEM,

UNOKÁIM ÖLEMBE VEHETEM,

MERT ŐKET A LEGJOBBAN SZERETEM.

ÍGY KELL ÖRÜLNI A NAPNAK,

AMIT TÁRSAINK IS KAPNAK,

EGY ÉLET VÉGÉN,

AKI IDE ÉRVÉN,

ELÉRKEZIK AZ ÁLLOMÁSRA,

NEM GONDOL AKKOR SEMMI MÁSRA,

CSAK ARRA A BOLDOGSÁGRA,

AMIT E FELÉBREDÉS AD,

HISZ Ő AKKOR BOLDOG MARAD.

A lélek csendje

Amikor az ember fiatal

A test csak akar és akar.

Megváltani a világot

hajszolja a pénzt, a boldogságot.

Félúton a lendület megtorpan,

A felismerés szikrája berobban.

Már sok minden megvan,

Mégis a lélekben űr van.

A szeretet, szerelem hiányzik a legjobban.

Ha a szerencse melléd szegődik,

A társad is melléd tevődik.

Ő tested lelked kívánsága,

Ő lelked lélektársa.

Nem kívánod már az összes nőt,

Csak azt az egyet csak Őt!

Így teljes az emberi élet,

Hisz egyedül nem lehet boldog e földi léted.

Vén ráncos kezem a tiédre teszem,

s némán a szemedet nézem.

Huncut mosoly járja táncát,

Látom az életfény csillanását.

Mikor már te magad vagy a tél

Már nem suhog a szél.

Csendben hull a fehér hó,

Te csak nézed, s szemed emlékekbe réved.

Egy pillantás a születéstől a halál,

Vajon emlékeznek majd reám?

Mi végre e lételem,

Ha nincs benne értelem?

Az unokák, a család,

Mind mind maga a boldogság.

Mégis hiányérzeted támad,

Hiányzik a lélektársad.

Elcsendesül már a vágy,

S fejet hajt az akarat.

Tovább nem harcolsz már,

A lélek csendje örökre rád talál.

>>>>>>>>>>>>>>

Irázi Tibor

Eső jön, eső megy...

Esik eső, esik eső csendesen,

Itatja a földeket,

Felfrissít minden zöldet.

Sarat, sarjút hagy maga után:

csúnya felhő, máshol gonoszkodjál!

Ragyog a nap, immár fényesen süt le,

nyoma sem maradt a sötétnek,

csak eső cseppje csillan a levélen.

Itt maradt a sok virág:

megitatva, illatosan frissen.

Szivárvány is ott ragyog,

nevet fenn az égen.

Ott várlak én boldogan,

eső ázott réten.

Szedek neked vadvirágot,

csak gyere, csak gyere!

Édesem, kitárt karral várlak,

forró ölelésbe zárlak.

Örökké itt leszek, és VÁRLAK!

Haragszom!

Haragszom!

Haragszom én , úgy bizony!

Haragomban földhöz

vágom kalapom!

Felvet a méreg,

képem pirosodik,

füleimen jön ki a gőz!

Úgy haragszom, úgy haragszom:

fölhöz csapom kulacsom!

De a mérgem nem csillapszik,

talán inkább fokozódik.

Kutya egye meg a telet,

ez a kulacs nem elrepedt?

Mit merészelt, hát nem elrepedt?

Most még inkább haragszom,

majd szétvet a düh!

Mit tehetnék? Hogy szűnjön haragom:

csendesen, rendesen magamat a föld alá iszom.

Szelídre ittam magamat,

részeg lettem, mint a csap.

Virágos jó kedvem lett,

dühömet is elfeledtem.

Miért volt haragom?

Én azt már nem is tudom.

A sok jó bort mind megittam,

szép nyugodtan lehiggadtam.

Irázi Tibor: Apám emléke

Rettenetes régen voltam

kint a temetőben:

Anyám jár, jár helyettem is.

Én nem. Nem tudok.

Több, mint tíz éve halt meg Apám.

Kettőezer négy Szentestéjén ment el,

s én belebetegedtem a veszteségbe,

bele a fájdalomba:

tízen éve sajog a szívemben.

Januárban volt a temetés:

kővé váltam a mínusz tíz fokban,

ezer fok hideget éreztem a lelkemben.

Szívem alig dobogott:

tetszhalott voltam sokáig,

mindezt miattad Apám!

Nem gondolok a sírodra,

nem gondolok a temetőre,

csak reád Apám.

Reád gyakran gondolok,

még mindig hiányzol.

Mondták: míg élsz, hiányzik

ki elment.

Ő elment, én emlékezem.

De nem megyek ki a temetőbe, NEM.

Irázi Tibor: Anyák napi köszöntő

Anyák napja tiszteletére

A nap is másként kel fel.

Nagy ünnep ez nekünk:

Benne van minden szeretetünk.

Szeretet, amit aziránt a kéz

Irént érzünk, amely ringatott,

Ápolt, ölelt, dédelgetett minket.

Édesanyák! Kik sokat dolgoztatok,

Kik rengeteg mindenről lemondtatok,

Hogy gyermekeiteknek enni adhassatok:

Mi, akik a ti lányaitok, fiaitok vagyunk

Kívánunk nektek sok-sok boldogságot,

Tengernyi örömet, vidám pillanatot.

Adja meg ezt az Isten nektek!

Hogy boldog legyen nektek ez a nap,

Ahhoz elég csak annyit mondanunk:

Szeretlek Édesanyám!

Legyen ez a legszebb ajándékunk,

A virágcsokrunk mellé szóljunk:

Szeretlek és hálatelt szívvel gondolok rád:

Édesanyám!

N.Sebestyén Katalin

Viharfelhők

/Sötét erők/

Jeges, didergő viharos fellegek

masíroznak a mélysötét égen,

démoni, s pokoli "angyalok" ,

hangos hegedű, dob, s hárfa

hívó szavával érkeznek.

Nyomukban kicsavart fák sodródnak,

patakok, folyók kiömlő vére jéggé fagyott.

Kinn a szakadó hóban, ébenfekete erdőben,

hideg süvítő szélben, ahogy a nyár melegével,

az ősz csókjai forróságával most hozzám ért,

beteljesült mámort hordoz megfagyott szívem,

minden fájdalmas érzelem bennem van.

Mennynek és pokolnak angyalai megjelentek

ködös leheletük a holdfényes éjben

egybeforrt testük a tél misztériumával,

megkövült álomba ringatózik ma az éjjel.
Pokolnak tüzes bugyra, mint sötét

bukott angyal úgy ért a forró testemhez,

bőrömön érzem a hideglelést.

Menny kapuja hívón fogad, de az álom

soha sem törli ki onnan a téli erdőnek

és az elmúlásnak emlékét, hisz

Nyáresti dallam

Tikkasztó nyárvégi estén

alkonyatba fordult napunk,

varázslatos erdő közepén

sok kis smaragdlámpás kigyúlt.

Többszázéves öreg tölgy

lombkoronája csillagfényben fürdik,

élettel teli erdő, mező

minden búdat, gondod elűzi,

szövevényes koronás rengeteg

lakóit évezredek óta

fáradhatatlanul őrzi, vigyázza.

Nyár este tündérhad jár fénytáncot,

osonó szél szárnyán aranyszínben

fürdőző bokrot ringat.

Szentjánosbogár ciripel

sűrű, sötét tisztás közepén,

s meg- megvillanó éji égbolt fényénél

fénytáncot lejt megannyi lomb.

Pataktündér szürke sziklát mossa,

öreg, korhadt farönköt átkarolva,

milliónyi levél rezzen a bokrokon, fákon,

mint égi vásznon a milliárdnyi csillagok.

Tücsökkoncert hallik az éteri éjben,

szél szárnyán messzi szállnak

a nyáresti dallamok.

Szél üzenete

Csillámló, dérlepte didergő tájon

jég ül a fákon, ágain dérlevél.

Fagy dala csilingel,

zúzmarás szél csap át a pusztán,

egymásba ölelkező jégcsapok

csüngnek az ereszen.

Föld, s az ég is elcsendesült,

madárnép reszketve didereg,

csicsergésük elnémult.

Téli éjben fagy muzsikál,

az égbolton hófelhő tovafut

maga után hagyva fehér takaróját.

Vakító, süppedő puha szőnyegen,

méltósággal szökken a szarvas,

agancsa büszkesége.

Tótükrén jégpáncél,

fenyőágon csillogó hóbunda,

ablakomon jégvirág pompázik,

fák ragyogása hókristálytól sziporkázik.

Decemberi dúdoló szelek, adventi lángok

érezhetően közeleg a karácsony.

Mészáros Ildikó

A fájó múlt

Lakat alatt a fájó múlt

Mond! Akkor most szabad sírnom?

Barátom volt, de elárult

Sóhaj könnypergését hallom

Feszítő lelkemben forog

Türelemröptű reggelen

Elrabolt álmaim hívom

Arcomhoz simul ezüstje

Lakat alatt a fájó múlt

Mond! Akkor most szabad sírnom?

Ha a jaj-ra gyöngyfüzér hull

Végleg elszakad a láncom?

Türelem

A türelem sóhajt

Kérdezi: Meddig még?

Arcomba vér tolul

Sátrat vert az árnyék

Őrült lámpása

Egy nagyot kiáltott, s

Gyűrött némasággal

A csendbe harapott

A türelem alszik

Nincs ki felébressze

Álomban, hallgatón

Nem mozdul a teste

Nem teremtett rózsát

Nem is illatozik

Megkövült gondolat

Figyeli a semmit

Türelem hintója

Felkészült az útra

Szembe ment a sorssal

Idővel dacolva

Bíró M. József

Csend

Nem szólok én, és nem szól senki hozzám.

Suhog a csend, mint puha, tiszta hó.

Szobám akár egy őszi, néma tó,

melynek tükrét nem bántja rezge hullám.

A végtelen mezők derűs nyugalma

áramlik el a forró vérkörön,

s mint huncutsággal megszerzett öröm,

olyan e néhány komoly, csendes óra.

Mert most, a napok sodrában megállva

életre kelhet szívem sok-sok álma,

s nem kell szégyellnem így, ha álmodom

S e ritka órák lengeteg varázsa

úgy omlik szét egy gyönge koppanásra,

mint méla Hold a csobbanó tavon.

Sikondai Ősz

Suhogással, puha szárnyon

nagy madár szállt le a tóra,

ezerszínű Tűzmadár.

A tó vize meg se rezdült,

sóhajként szállt fel a pára,

mintha várta volna már.

Vízparton a gesztenyefák

megigézve, csendben álltak,

bámulták a látomást:

ide-oda rezdülését,

tollaiból felszikrázó

tarka, színes lángolást.

A kevély nyár ünnepelt még

- tomboló, vad ragyogásban

kék egekbe szállt a dal.

Nem sejtette: végét járja,

hiába a tánc, a lárma,

- halványul a diadal.

S a Tűzmadár szárnyra lebbent.

S tudtam jól: hiába minden,

éreztem: megint legyőz.

Hidegfényű csillagok közt,

borzongató szelek szárnyán

útnak indult már az ősz.

Lidércfény

Ez az érzés, mint a szikra,

úgy izzott fel vakítóan,

fellobogva, s elhitette,

hogy hiába van mögöttem

csalódások könnye, átka,

lehet újra jót akarni,

jóban hinni, szépnek lenni,

tervezgetni, s elindulni

új utakra, frissen, tisztán,

mintha ma születtem volna.

Mintha nem állna előttem

egekig felmagasodva

ezer porrá égett álom

szürke, komor salakdombja.

Mintha nem fonódna rám a

vérbe kövült tanulságok

szorosra font kerítése:

ezer, sötét tilalomfa.

Ámultam: a domb mögül is

köszönthet rám még a hajnal?

Milyen jó volt lemerülni

szemed komoly-mély kútjába.

Ízlelni a sohasemvolt

bíbor-öröm furcsa ízét,

s így élni a pillanatban,

megrendülten, kerekre nyílt

csodalátó gyerekszemmel,

s hozzád bújni megtisztultan,

testetlenül-porba omló

hálás, férfi alázattal.

S mint a szikra, úgy lobbant el.

Már a bosszúhoz sincs kedvem.

Súlyosodó vaksötétben

nem tudom, hogy mit kell tennem.

Fölszakadna, de sóhajjá

aljasul a vad üvöltés.

Botorkálok körbe-körbe.

Mit ígérhet, s hogy vezessen

kínnal égő salakdombok

pislákoló lidércfénye?

Hegedűs Adriana

Ébren álmodom

Napsugár hajol be az elhagyott folyóba,

bárányfelhő botlik meg egy fűcsomóban.

Ásítva néz körül az éjszakai színes álom,

megpihen a derű az összehordott bálákon.

Szól egy hang és halkan súgja a te neved,

múltból jöttél, emléked lassan eltünteted.

Maradj és gondoljunk együtt egy szóra,

szunnyadó lelkünkben felsíró hegedűszóra.

Lapos tájon levegőben kúsznak a madarak,

talpad alatt fű, megágyaztál már magadnak.

Rekkenő hőségben verejtékedet sem látom,

védjegyeddé vált az örök mozdulatlanságod.

Füledbe súgom azt, hogy én is de nagyon,

hűvös hajnalokon te legyél az őrangyalom.

Nézlek téged és megfogom a hideg kezed,

bronz szobor vagy te és szerelem a neved.

Nekem elmondhatod

Aki szeret minden helyzetben szeret,

nem teszi patikamérlegre a lelkedet.

Tudnom kell arról mi fáj és ki bánt,

a gondok elé nem húzhatunk paravánt.

Az emberi gondolat törékenyen összetett,

soha sem vigadhatunk ész nélkül, önfeledt.

Együtt élni meg számtalan jót és rosszat,

erről szól az igaz barátság naphosszat.

Meglátod nem mindig csak tép az élet,

van benne boldogság és sok-sok ígéret.

Lesz majd, hogy igazgyöngy hever előtted,

minden kívánságodon a sors körberöptet.

Sokára találtam meg a tűt a szénakazalban,

jajkiáltásom nem hallatszott az utcazajban.

Kerestem a kapaszkodót de mellé nyúltam,

életem állomásairól olykor visszacsúsztam.

Tudom már kit adott mellém a kegyes élet,

hidd el nagyra becsülöm az őszinteséged,

Maradj meg ilyennek és maradj meg nekem,

leülve melléd meghallgatlak én csöndesen.

Vámosiné Kovács Ilona

CSEND VAN ANYÁM LELKÉBEN

Csend van Anyám lelkében, mélységes csend...
Apám hangja már néki nem muzsikál.
Hallgat a kis szoba, katonás a rend,
Csak a feltörő fájdalom kiabál.

Halvány, szép arcát magányába rejti...
Falakon függő képekkel beszélget...
Révedező szeme könnyekkel teli,
Hisz játszadozik vele a képzelet.

Úgy tűnik mintha szólna hozzá Apám...
Fényből kilépve jő az integetés,
Oly messze...távoli ez a hang csupán,
S érzi...mennyire fáj az emlékezés.

Szólna Ő is, de jaj, elakad a szava...
Simogatná még azt a meleg kezet...
Nem felel más...csak a néma csend maga,
És szívébe belemar a döbbenet.

Csend van Anyám lelkében, mélységes csend...
Apám hangja már néki nem muzsikál.
S míg a csillagok ragyognak odafenn...
Ő...a tovatűnő éjben...sírdogál.

SÍR A FÖLD

Sír a Föld...jajongva nyögi terheit,
Fáradtan tűri emberek bűneit.
Gyilkos gázok szövik át a levegőt,
S e rettenetes szmogot szívja tüdőnk.

És belélegzik a fák...s a virágok,
Fuldokolnak a védtelen állatok.
Pusztul a világ, s jő az enyészet,
Meddig tűri még e bűnt a természet??

Folyóink már nem dalolnak úgy, mint rég,
Sötét olajfoltokat ringat a szél.
Öreg fa kérgét éles bicska vágja,
Lombkoronáját az ég felé tárja.

Nem halljátok emberek, hogy sír a Föld?
Hogy zokog a folyó és kiég a zöld?
Füstfelhőktől szennyezett, szürke a lég,
Veszélyben létünk, nincs elég oxigén.

Robban az atom és fertőz a sugár.
Pusztítja sejtjeink...s arat a Halál.
Mérget lövell minden csepp savas eső,
S haláltusáját vívja...erdő, mező.

Lehunyja szemét az öreg FÖLD-ANYA
Világ szennyesét ne nézze...ne lássa.
Álomra hajtja fejét és álmodik,
Könnye tiszta kis patakká változik.

Sír a Föld...töröljük le könnyeit,
Vigyázzunk kincseire, míg álmodik.
Isten alkotta e csodát...e szépet,
Védjük meg s óvjuk örökké e FÖLDET!!!

TAVASZI ZSONGÁS

Míg hasad a hajnal...hallgat az éj,
Visszavonul sötét fészkébe,
Míg felragyog a vörös-arany fény...
Álom jön fekete szemére.

Sötét burkából kilép a tavasz,
Magára ölti zöld ruháját.
Csókos száján nincsen semmi panasz,
S köszöni a Nap aranyhaját.

Ébredő világ...tűnő képzelet,
Valóság ez...maga az élet.
Megcsodálni a tiszta kék eget,
S magamba szívni ennyi szépet.

Rigó fütyülget édes dallamot,
Friss, harmatos tavaszi reggel,
Lágy szellő lehel virágillatot,
Mire a Nap ágyából felkel.

Rügy pattan az ágon...nyújtózkodik,
Barackvirág nyílik sóhaján...
Kikelet fényében fésülködik,
S gyöngyharmat csillog sziromhaján.

Ölelj át mézillatú kikelet,
Vibráló langymeleg szélzúgás,
Kitárom néked boldog szívemet,
Tarka léptű tavaszi zsongás.

CHLEBIK JENŐNÉ

Vászon, ecset, festék

Vászon, ecset és a festék,

azt várták, hogy felfedezzék.

Hogy ráfessen művész keze

és bánatát elengedje.

Színek állnak össze sorba,

és a vásznon nyíló rózsa.

Erdei csend, kicsi madár

sorakoznak a vásznon már.

Ez gyógyítja művész lelkét,

hogy elengedje a kedvesét.

Kéz a kézben jártak régen,

s ez jelenik meg a képben.

Vászon, ecset és a festék

repítették művész lelkét.

Színek között bánat, öröm,

de az emlék mindig örök.

A falakon sorban képek,

elmondják, hogy szép az élet.

Ha jön bánat, szomorúság,

keresd meg a gyógyírt hozzá.

Itt a vászon, ecset és a festék

a dolgukat elvégezték.

Kezed a kezemben

Egy perc volt még hátra

vagy talán annyi sem,

mikor utoljára

megfogtad két kezem.

Szavak nélkül is jól

értettük egymást.

Kezünk érintését,

szívünk dobbanását.

Hívószóra vártál,

de búcsúzni akartál.

Megfogtad még kezem,

de lelked már messze szállt,

itt hagytad emlékül

az utolsó kézfogást.

Csillagösvényen jársz

onnan figyelsz reám,

segítesz túlélni

ezt a nehéz csapást.

Most a kezed helyett

ecset van kezemben,

de az érintésed

itt maradt szívemben.

Minden képben itt vagy

a színek közé rejtve,

így maradsz itt velem

örökkön-örökre.

Csoda az élet

Keresd a csodát,

mely itt van napjaidban.

Keresd a percet,

mely csodát ad neked.

Minden megélt óra,

minden eltelt nap

új csodákat hordoz

akárcsak a Nap.

A csodát megéled

és észre sem veszed,

mert csendes kis kitérő

a földi életed.

Csoda, hogy születünk

és telik életünk,

közben a csodákon

szépen átlépkedünk.

Keresd hát a csodát,

mely itt van mindig velünk,

csak mint órában a percet,

észre sem vesszük.

Csoda minden pillanat,

melyet már megéltünk,

csoda lesz az is mind,

amit még remélünk.

MAGYAR JÓZSEFNÉ

Pásztorélet 

Illatos fűben merengek a tájon,

Úgy vélem, meleg lesz a nyáron.

A gulya mellett járják a kanásztáncot,

A módosabbja már nem ismeri ezt a világot.

Rojtos szélű nadrág, karimás kalap,

A bojtárlegény cifra pipát farag.

Innen nem messze a gulya is delel,

A vastag bundájú puli árnyékban hever.

Az idősebb pásztorok a furulyát előveszik,

Kedvesük dalát újra és újra ismétlik.

A pusztai szél messzire viszi a tilinkó hangját,

Talán az is meghallja, akinek fújják.

Kérgesedett ujja, lelke megkeményedett,

Teltek az évek, ő pedig megöregedett.

Felvállalja önmagát és tapasztalatát,

Büszkén járja a pusztai táncát.

Vesszőt fog a kezébe, húzza le a háncsát,

Sapkáját szeméig tolja, ne lássák a ráncát.

Kosarat fon napszámba nyaranta,

Hasznos tárgyaknak megvan az ára.

Hűvös őszi reggel szénát megy gyűjteni,

Esténként faragott furulyáját a kocsmában előveszi.

Az ott ivó vendégek kedvét felvidítja,

Apjáról maradt rá a tudása.

A kisbojtár melléül, nyújtogatja a nyakát,

Szeretné ellesni, hogy faragja a furulyát.

Fontos, hogy megtanulja a technikáját,

Nehogy az öreg magával vigye ősi tudását.

Apró élőlények a Tiszán 

A Tisza vize ma nem háborog, csak a szél lengedez kedvében,

Csendesen hintázik a kagyló a part langyos vizében.

A víz alól hallani a sellők énekét, fentről a gerlék turbékolását,

Messziről felismerni a harkály kopácsolását.

Apró veréb száll a bokorra sebtében,

Tövises bozót szegte szárnyait szegénynek.

A napsugár siet hozzá, simogatva melegít,

Szárnyait a langyos vízbe mártva gyógyít.

Füttyös rigó felröppen a zöldellő fa tetejére,

Mintha lantot pengetnének, úgy szól éneke.

Otthonos fészek nyújt neki éji menedéket,

Hajnali pír és társai fel nem ébreszt.

Nádi poszáta illegeti tollait,

Verebek csapata lepte el a fák lombjait.

Vadszőlő kúszott fel a fűzfa ágára,

Árnyat adva alatta a szitakötő nászára.

Méhecskék raja virágzó akácosra talált,

Szorgoskodtak, majd jóllakva mind továbbállt.

Terített asztalt nyújt a Tisza partja,

Parádés a menü számukra.

Leszállt a lepke egy hajladozó fűszálra,

Gazdagon díszített szárnyú párja várta.

Románcukat megzavarta egy kíváncsi szitakötő,

Sértődve továbbálltak, bejárva a nádast s vadszőlőt.

Minden évben egyszer csoda történik,

Kérészbogár bontja ki szárnyait.

Ilyenkor a Tisza vize virágzik naponta,

De pár óra múlva elmúlásuk lelik a habokba'.

Kasza Gabriella (Dombóvár)

Adj már csendességet

Kérlek, adj már csendességet

Ahhoz, hogy egy kis meghalást érezzek két karodban,

Mikor lágyan ráhajtom fejemet,

S közben behunyom szememet, hogy a legszebb csillagokban is

Csak az igazi fényességet keressem.

Melyben csakis az igaz hű szerelemre lelhessek.

Kérlek, adj már betekintést tekintetedbe,

Melyben miközben a remény forrását érzem,

Addig talán boldogan elvezet a lelkedhez engem,

Melyben a legszebb és mégis gyengéd ölelést érezhessem,

Mindazonáltal a csillagok is hadd ragyoghassanak

Saját tündöklésükkel bennünk,

Hisz tudnod kell, ez mind-mind értünk vannak,

Mint ahogy az angyalok is hadd lehessenek velünk,

Hisz tudnod kell, csakis miattunk zokognak és szárnyalnak,

Kérlek, adj már a lelkemnek egy kis hazatérést,

Ha nem remélhet már,

Mert meghalt benned a vágy,

Hisz tudnod kell, nélküle megszakadna.

És Uram, kérlek, te is adj már csendességet

Lelkemnek és szívemnek, kérlek, adj új hitet,

Mert már a régi nem kellett senkinek,

S csak így kérhetek egy kis meghalást a karjaidban,

Miközben kérem a békességet.

 Pezsdülj velem

Csaknem megbirkózik velem egyesült erővel a létezés

Csupán csakis így történhet meg, ha minden szép

Azt lehet mondani így a bizakodás együtt, mint minden szükség

Csaknem késlekedik velem vállvetve a remény

Csupán csak így várhatok csodát az élettől még

Azt lehet mondani így az áhítozás együtt, mint minden fényesség

Gyere és pezsdülj velem

Amíg kereslek a vágyaimban

Onnantól téged látlak a lelkemben

Gyere és pezsdülj velem

Míg reménykedek az álmaimban

Onnantól téged érezlek a szívemben

Mivelhogy amíg itt vagy a közelemben

Ragaszkodás idillien közelít felém

Míg jóhiszeműen észlellek délibábként

Addig téged hőn áhítottan a létezhetetlenben képzellek én

Csaknem megbirkózik velem egyesült erővel a képzelődés

Csupán csakis így történhet meg, ha minden tünemény

Azt lehet mondani így az elvárás együtt, mint minden remél

Csaknem kegyeskedik velem karöltve az elkeseredettség

Csupán csak így történhet meg, ha minden mesébe illően szép

Azt lehet mondani így az érzéki csalódás együtt, mint minden ködkép

Amikor már-már a reménytől csak megközelítően lehetek életvidám én

Akkor pusztán csakis magasztalva, de így festhetem az égre is az írisz színpompáját

De a hittől így hozzávetőlegesen, mint annak idején az azúrkék glóriáját

Gyere és pezsdülj velem

Csak így tarthatom elképzelhetőnek az érzelmi kötelék csodáját

Amíg kereslek a boldogságomban

Onnantól téged reméllek a lelkemben

Mint létezhetetlen vonzódást

Gyere és pezsdülj velem

Csak így tarthatom elképzelhetőnek az érzelmi kötelék glorifikál ját

Míg reménykedek a kívánalomban

Onnantól téged hiszlek a szerelemben

Mint kivitelezhetetlen impozánst

Miközben az ég festőien égszínkék, amely lenyűgöző

Olyannak, mint egy színkép, amely gyönyörködtető

Miközben amikor téged látlak tekinteted szinte magával ragadó

Miközben amikor téged érezlek nem kérve, de mégis káprázatos

Mint minden relikvia, mint minden bizalmaskodás

Semmiképpen sem olyan, mint a reménység

Hiszen minden boldogság, ami megérint, felpezsdít

Hiszen minden románc, ami megtapint, élénkít

Ami nem más, mint egy képzelődés

Ami nem más, mint egy várva vágyott felhőtlenség

Gyere és pezsdülj velem

Mert szinte már nagyon testreszabott hogy megoszd velem minden

Alkalmasnak hitt vidámságodat

Mert szinte már nagyon megfelelő hogy megoszd velem minden

Alkalmasnak hitt megpróbáltatásodat

Csaknem már nagyon keresgéllek, hogy megcsillansz álmomban egyszer

Miközben akaratlanul feltűnsz előttem

Mint ameddig ábrándokban keresselek téged

Majdhogy nem kellőképpen észreveszlek, hogy közelemben elérhesselek

Szinte már nagyon alkalmas hogy keresselek

Miközben téged látlak a valóságban

Szinte már nagyon alkalmas hogy szeresselek

Miközben téged álmodlak minden elérhetetlen vágyban

Szinte szüntelenül megbirkózik velem együtt az álom

De csak vágyakozik mindenkor

Szinte töretlenül megbizonyosodik velem együtt az illúzió

De csak felegyenesedik szűnni nem akaró

Érzelmi érintés ellenállhatatlanul oly csodás

Mégis szemet gyönyörködtetően pompás

Minden álomkép érzelem nagyszerű

Mégis lelket csodálkoztatóan daliás

Minden csodaszép szerelem gyönyörű

De csak így lehet a lelkemben kecsegtető

Miközben kereslek lelkem és szívem meggyőződik és talpra áll.

Tiszta szívvel

Szerelem, melyre tiszta szívvel gondolok,

Miközben gyönyörűen ragyog odakünn a napsugár,

Ha rád vágyom, valahogy úgy érzem,

Még az égbolt is azúrkéken oly csodás,

Mert a szerelmed sohasem volt rossz hozzám, és a csókjaidat sem éreztem hamisnak ajkaimon,

Mert a lelkem bár olykor nyughatatlan, mint a "Hullámzó, akár a Balaton",

De mégis boldogság tölt el, amikor látlak, kedvesem,

Szívem akár a rejtély,

Mégis szeretlek téged,

Csillagok, melyek szépen ragyognak ott az égen,

Valahogy mindig közelebb érezhetnélek,

Álom, édes álom, akkor vagyok boldog igazán, mikor a madarak csicsergését hallom,

Mozdulj, belső fényspirál, hozd el nekem a csodák édes emlékét,

Mozdulj, belső fényspirál, hozd közel hozzám a meseszép virágok illatát,

Mikor érezhetem a hullócsillagok rezdülését,

Mert akarom a legszebb szerelmet az éjszakában,

Mert akarom tudatni veled, küldetésünk, szeressük egymást,

Hisz csak egy pillanat, ahogy bennem egyszerre mindent jól látsz,

Mert te vagy számomra az igazi, csupa boldogság.

 Újjászületés

Tavasz, mely kell nekem,

Új szerelem, talán erről álmodhatok még,

Egyszer ugyanúgy, mintha az életemet tenné szebbé,

Újjászületés, napfény, mondd merre vagy, mert hiányzol,

Miért nem talállak sehol?

Remény, mi értelme van, csak potyog könnyem,

Remény, mi értelme van, hiszen tele van az üres álmokkal szívem,

Zöld színű táj, megannyi csodás réti virág,

Zöld színű fák, megannyi csodás énekesmadár.

Őszi álom

Most rám nézel hűséges vágyakozással,

Miközben őszi reményre várva

Mintha emlékeimmel együtt lennék elvarázsolva.

Várakozás a hulló falevelek alatt,

Vágy, szerelem, tán ez az, ami kell nekem?

Nem tudom, de mintha egy rózsaszál is szebben beszélne helyettem.

Vágyakozás, miközben szüntelenül arra gondolok, ahogy lágyan átölel minket a fény,

Mely oly csodás visszatérés őszi varázsként, miként szinte már most mosolygok talán mindenért.

Most rám mosolyogsz szelíden,

Közben nézlek téged szüntelen,

Mert úgy érzem, kedvesem, csak egy vallomással tartozol nékem,

Mert tudom, most jött el a pillanat,

Hozzám tartozz igazán,

Szívedbe engedj lazán,

Mert én azt oly nagyon szeretem.

Ne csupán álomkép legyek, része gyönyörű életednek.

Úgy akarom remélni, ahogyan a vágytól a lángoló szívem

Megnyugvástól találjon meg benned.

Ha azt hiszed, hogy kell a lopott magány.

Akkor fogsz rájönni miként, hogy elhozod nékem azt a napot,

Akkor lesz számodra a szeretet igaz vallomás,

S így lesz az ősz álom számomra boldogság.

Benedek Erzsébet (Miskolc)

A Csoda

(dédunokáim születése alkalmából)

Szeretek Valakit. Egy test vagyunk.

Ezt még nem tudom,

Csak érzem, addig, még a csodát

Meg nem tapasztalom!

Reggel, Ő ébreszt.

Délben, követelőzik.

Este, álomba ringat.

Éjjel, Veled szuszog.

Ez a CSODA!

Tested megváltozik.

Már nem számít a torz alak,

Csak az számít, Ő jól legyen.

Itt, a kis sarka.

Amott, a könyöke.

Ez, a CSODA!

Pontosan érkezik.

Miért késne? Tudja, mindenki Őt várja.

Szenvedsz, amíg ki nem bújik.

De ez elfelejtődik!

Ez a CSODA!

Tudod, mikor éhes.

Tudod, mikor beteg.

A fájdalmat, te is érzed.

Hiszen belőled van.

Ez, a CSODA!

Jé, már totyog.

Mosolyog, gőgicsél.

De akaratos, zsarnok, követelőző.

Uralja az anyát, apát,

Féltékennyé teszi a testvért.

Megtanult uralkodni.

Hiszen embernek született.

Ez, már NEM CSODA.

RÓZSA MARGÓ (Debrecen)

A kisegér

Elemér a kisegér

szőre mint a tej, fehér.

Lába kicsit ujjatlan,

szája itt-ott fogatlan.

Így aztán a kisegér,

minden lyukba belefér.

Ünneplőbe öltözött,

a kamrába költözött.

Kirágta a zsákokat,

elhordta a magokat.

Jóska bácsi meglátta,

furkós bottal zavarta.

Ezer lyuk a kamrában,

Így élhetnek falkában.

Kamra lett a tanyájuk,

Jóska bácsi csatájuk.

Kicsi még a kisegér,

minden lyukon jól befér.

Macska lett az ellenség

kisegér az eleség.

A csend és én

Üldögélünk,

a csend és én.

Mindketten fáradtak vagyunk.

Tűnődöm:

neved csengésén,

az alkony halk susogásán.

Jól elvagyunk.

Átölel az esti szél,

fogom a kezed felkap és némán elrepít

egy régi mosolyod.

Néha

Néha -

- tudni kell megállni,

s elgondolkodni azon, ami volt,

és emlékezni arra,

hol maradt az évek alatt

fekete folt.

Néha -

-tudni kell megállni,

s elgondolkozni azon, ami volt,

és érezni, hogy sodor az idő,

némán kullog,

mint az öreg Hold.

Néha -

hogy a hangok felhőibe

beszorul a táj,

és a Nap dallamára

felsejlik a zöld láthatár.

Néha, nézni kell,

milyen az ég

az a keserű kétség, amely

itt emelkedik, hogy szíved elérje

ha erre jársz és emlékeztessen,

hogy az élet mégis mulandó.

Néha, tudni kell,

hogy az új régi lesz.

A régi újjá lesz,

mert a halál mindnyájunkat utolér.

De a halál sem végleges,

mert a régi magvak új

életre kelnek és ismét

virágba borulnak.

Ferencz Győző versei letölthetők innen:

lovag ANATOLE HONGROIS

Éveim évei

Húsz évesen, a világot kifordítottam a sarkából,

Nevettem, éltem, s pocsékoltam az időt a fiatalságból,

Ittam a gondtalanság telis-teli poharából,

Nem gondoltam arra, kikopok-e Kánaánból.

• ----------------------------------------------------------------------

Harminc évesen, a világban biz körbenéztem,

Tapasztalataim jók s rosszak átalakították énem,

Fiatal múltamba vissza-vissza léptem,

A száguldó időmet még hebehurgyán tengettem.

• ----------------------------------------------------------------------

Negyven évesen, családra s nyugalomra vágytam,

Gyermeket nemzeni, hogy boldognak lássam,

Majd megszerezni mit áhított vágyam,

S mellé becsületes társat, s megértőt vártam.

• ----------------------------------------------------------------------

Ötvenévesen, csalódottan, a világ kifordított,

Elfogyott türelmem, s a boldogtalanság biz átalakított,

Ősz hajjal, rothadó fogakkal, bíztatott,

A jövő kilátásai aggodalomra adott okot.

• ----------------------------------------------------------------------

hatvanévesen, betegen, kórházi ágyon,

Remény? Igen! A temetői parcellákon,

Az emlék végett könnycsepp csillog szempillámon,

Az egyedüllét, s az élet kudarcai látszódnak, e csillogáson.

A katona

A katona ül a lövész lyukban s ír,

Feleségének, ki vágyaival, s emlékeivel sír,

Ma körülölel mindenkit a csodálatos hír,

Az ellenség velük már nem bír.

Indul haza a kis tornyos falujába,

Hol felesége várja a nádfedeles házacskában,

Boldogan írja, várják, érkezik katona ruhában,

Fia lássa, nem csalódott apjában.

=======================================

A borítékot lezárta s kimászott a lövész lyukból,

Örült s nevetett, elég a gyilkos háborúból,

S ekkor egy lövés leterítette hátulról,

A boriték elrepült s ő hanyatt esett az ámulattól.

=======================================

A borítékot a szél viszi az erdő felé,

A katona haldoklik, felesége hajol fölé,

Gyermeke bújt szégyenlősen anyja mögé,

S a katona emlékeiben így maradt örökké.

=======================================

Az évek teltek, a katonát valahol eltemették,

A levelet az erdőben megtalálták, feleségének elküldték,

Fia olvasta családjával, nem értették,

Ötven évet késett e hírmondó boríték.

=======================================

A fiú édesanyjánál a temetőben, olvassa-e levelet,

Könnyes szemekkel fejezte be e kegyeletet,

Örült azért, hogy édesapja jelentkezett,

Így tudta, szerette anyját s őtet.

     Anatole Hongrois pályázatunkra küldött írásai letölthetők innen: