Az év nyugdíjas írója pályázat

Császár József

BÚCSÚZÁS

1950. augusztus 17. hajnal. Még 6 óra sincs. A diószegi állomásról nemsokára elindul egy személyvonat. Utolsó kocsija tehervagon, ezen az állomáson kapcsolták a szerelvényhez. A vagon egyik végében bútorok vannak felhalmozva, a másik végében fekvő- és ülőhelyeket alakítottak ki matracokból, pokrócokból és dunyhákból.

A vagon nagy, eltolható ajtaja előtt felnőttek és gyerekek álldogálnak. Valami összetartja őket, ha más nem is, de a nagy csend biztosan, ami körülveszi a kis csoportot. A férfiakon szürke csizmanadrág és fehér ing, lábukon mezítlábra felhúzott szandál. Az asszonyokon sötét ruha, némelyiken kötény, a fejükön kendő. Ezt nem az álluk alatt, hanem elölről hátra véve, a tarkójukon kötötték meg. Hajuk egy hajfonatból készült konty a kendő alatt, ahogy azt az idevalósi asszonyok régóta hordják. A kislányokon ruha, a fiúkon fekete klott gatya és ing van.

Öltözetét tekintve nem mindenki illik ebbe a csendes, szomorú csoportba. A három nő városi öltözetét már megszokták a községben. Hárman éltek együtt, anya és két nagy lánya. Ezt a vonatot várták már évek óta. Most, hogy itt van, nem látszik rajtuk öröm, sem feszültség, csak a nagy szomorúság, és ez megbénítja a lábat, a kezet, a nyelvet. Csupán a tekintetük jár lassan végig az embereken, a kis állomás épületén, majd az asszony szemei megpihennek a szőlőhegyen. Úgy érzi, ezt a képet örökre meg kell őriznie. Ott van még két gyerek, hét és nyolcévesek. A kislányon fodros, világos, apróvirágmintás ruha, fehér zokni és cipő. Szőke haja a válláig ér. Nem zokog, csak csendesen sír, hullanak a könnyei. Kapaszkodik egy parasztruhás, fejkendős asszony kezébe, és szorosan hozzásimul. Ő a Nagymama, a MAMUCI. A fiú az idősebb, fogja a mama másik kezét. Nem sír, csak konok tekintettel néz a semmibe, nem is csak a semmibe, hanem az ismeretlenbe, ami felé el kell indulniuk, hiszen REPATRIÁLNAK.

A három nő és a két gyerek nem rokonok, csak részben közös a sorsuk, utaznak. A felnőttek tudják kihez, és tudják, miért. A gyerekek csak azt, hogy kihez. A szüleikhez. Már valóságos emlékeik nincsenek is róluk, hiszen olyan régen elválasztotta őket egymástól egy láthatatlan kéz által húzott vonal, a határ. Vagy lehet, hogy vannak? Vagy az, amit valóságnak hisznek, az már csak a régi emlék, a fényképek alakjai, a Mamuci meséje, az éjszakai álmok és a nappali ábrándok keveréke, melyet már a tudat emlékké érlelt? Nekik itt volt az az egy, aki simogató anya, ha kell, szigorú apa vagy elnéző nagymama. Most még kapaszkodnak a kezébe, de a vonat már ott vár. El kell engedni azt a kezet, amely csak az övéké volt.

A fiú gondolatai bejárják rövid kis életét. Nyolc év. Rövid vagy hosszú? Nem tudja. De azt igen, hogy itt kell hagynia mindent. De nem! Ami itt van, az az övé marad. Övé marad a Mamuci elmaradhatatlan fejkendője, kicsit mindég szomorú arca, csendes szép beszéde, a mesék és versek, melyek álomba vitték, a félálomban messziről jövő és távolodva csendesedő, már érthetetlen hangok, a csend és az álom.

Övé marad a reggeli kakasszó, a csordás kürtjének hangja, az esti, hazatérő csorda, felvert poruk, a téli esték kukorica-morzsolása, a kukoricacsutkából épített góré.

A mozdony füttyére a csendes kis csoport megmozdul. Senki sem siet, lassú, megfontolt minden mozdulat. Vagy csak tétova? Aki marad, annak nem kell sietnie, aki meg megy, az nem akar. A vonat sem indul, a mozdonyvezető, de még talán a mozdony is tudja, hogy ezt a csendes búcsút nem szabad megzavarni.

A városi ruhás nőket, a nagymamát a két unokájával felsegítik a vagonba. Magas az egy talpnyi fellépő, magas a kocsi padlója, mégis, mintha valami emelné őket, könnyen, szinte finoman szállnak fel. Olyan törékeny most minden, csak a csend és a szomorúság, ami körülveszi őket, csak az olyan, mintha örök lenne. Ez a sorsuk: élni és búcsúzni.

A vagon ajtaját félméter magasnyi deszkából tákolt palánkkal zárták el. A vonat elindult, s talán elhangzott egy csendes Isten veletek is, de már minden olyan valószínűtlen volt, mintha egy régi képeslap lenne. A nagy kanyar után eltűnik a kép az állomással és az emberekkel, már csak a kisjankai szőlőhegyek nézték a távolodó vonatot.

Az utazók leültek a kialakított helyekre. A gyerekek nagymamájukhoz bújtak. Csak ültek, és nézték az ajtó előtt elszaladó fákat és távírópóznákat. A kislány a fejét mamucija ölébe hajtotta, és nemsokára elaludt.

A fiú is fáradt volt, küzdött az álmossággal, de ennél nehezebb volt megküzdenie könnyeivel: ő nem sírhatott. Fejét ő is nagymamája ölébe tette. A napok óta tartó izgalom, feszültség, a vonat monoton zakatolása gondolatait lelassították, szétszórták, és a pillanatnyi biztonságérzet tudatában elaludt. Álmában végigjárta a szőlőhegyet - a dinnyecsősz nagy karé dinnyével kínálta. Meztelen mellén végigfolyt a dinnye leve, ami az izzadtságot és a port lemosta, s a kis barázdák szélein gyönyörű mintákba rendezte a porszemeket. Végigment az agyagoson a mély, árnyékos, mindig hűvös szakadékban, megborzongott, de nem ébredt fel. Kiért a mezőre, oda, ahol annyiszor rúgta a rongylabdát. A nap sütött, az ég fátyolosan kék volt. Átment az Ér rozoga kis gyaloghídján, a bevágás felé fordult, leért a partra, megfürdött a folyóban, majd lefeküdt a töltésre, és álmában elaludt.

A nagymama nézte két alvó unokáját, hiszen most alszanak talán utoljára az ölében. Gondolatai a múltban jártak, vagy inkább a jövőt kutatták. Tudta, hogy nemsoká el kell válniuk, az Ő útja csak a határig szabad, és ilyen szép évei már nem lesznek, mint amit az unokáival töltött. Egy kis mosoly jelent meg a szája körül, de ez a mosoly is szomorú volt. A gyerekek még ezt a kicsi, szomorú mosolyt sem látták.

JACSÓ ÉVA

Burkus

A gyerekek hangos kiáltozással hívtak magukhoz egy fekete gombolyagot.

- Pajti! Pajti! Pajti!!! - Pajti, a kis puli, csak állt. Fényes orrocskáját az ég felé emelte. Kereste, kutatta kis gazdája illatát, mert Petykó hallgatott. Figyelte a legcsodálatosabb ajándékot, amit nagyapó hozott nyolcadik születésnapjára. Most már ő is gazda, hiszen van rábízott állat, akiért felel, akit gondoznia kell.

A fekete gombolyag ide-oda billegve elindult a gazdi felé. Petykó boldogan ölelte magához a szuszogó gombócot.

Nándi bácsi, a nagybácsi, hűsölt a diófa alatt és figyelte a gyerekeket, s a kis kutyát. Örömmel nyugtázta: Pajti hűséges kutya lesz, talán olyan, mint Burkus.

- Gyertek csak ide, gyerekek! - hívta magához a visítozó csemetéket. A fiúk rögtön köré sereglettek, mert tudták, Nándi bácsi mesélni fog.

Az öreg mosolygott deres bajusza alatt, látva az igyekezetet. Neki nem adott gyermeket az Isten, pedig hogy vágyott rá. Így azután legkisebb húgának a fiát, Petykót tekintette magáénak, aki keresztfia is volt.

- Na, Petykó, ha jól neveled a kutyádat, olyan hűséges lesz, mint Burkus volt, az én kutyám.

- Nándi bácsinak is volt kutyája? - nyitotta kerekre kék szemét a lenszőke hajú Pesta. Csodálkozott, mert anyjától hallotta, amint Julis néninek mondta:

- Ez a Nándi, mióta eltemette asszonyát, nagyon egyedül van. Mondtam neki, hogy legalább egy kutyát tartson, de azt mondta, hogy mindenféle állatot tart, de kutyát, azt nem.

- Biztosan nem szereti a kutyákat. - válaszolta Julis.

- Hát mégis volt kutyája! - gondolta Pesta és minden idegszálával érezte, titkot fog megtudni.

- Volt! Egyetlen egy kutyám volt. Bernáthegyi!

- Olyan, amelyik a mészárosnak van? - kotnyeleskedett Janó.

- Pontosan. - nyugtázta az öreg, megsimítva a bajuszát, majd folytatta.

- Burkusnak hívtuk. Egészen kicsike volt, amikor hozzánk került. Az anyja valamitől beteg lett. Elpusztult. A kicsi még szopott, amikor megkaptam a mészáros apjától. Bizonyára azt gondolta, úgy sem marad meg.

A húgommal cumisüvegből etettük. Velünk aludt a hátsó szobában. Nyáron bújócskázott velünk. Télen befogtuk a szánkó elé és húzott bennünket. Ha megunta, rántott egyet magán, mi meg felborultunk és eltűntünk a nagy hóban. Ilyenkor leült, s ha hiszitek, ha nem a szája nevetésre húzódott. Kinevetett minket, amint havasan, prüszkölve kerestük saját lábunkat az összegabalyodott gyerekkupacban.

Egyszer még tolvajt is fogott. A szomszédunk tyúkjait akarta ellopni egy idegen ember. Burkus észrevette, a háta mögé lopakodott és morogni kezdett. A tolvaj, meg sem mert mozdulni. Így találta meg őket a szomszéd néni, amikor reggel ki akarta engedni a tyúkokat. Csak édesapám szavára engedte el a kabátot, amit a foga között szorított. Kapott is Kati nénitől akkora csontot, hogy a felét elásta az almafa alatt. Az volt a rejteke. Amit nem bírt megenni Burkus, mindig odaásta el a kamrájába, gondolva a szűkebb napokra.

Nem csak jó játszópajtás volt, hanem, ha úgy adódott, dadának is kiváló volt. Nővérem, ha kitette kislányát a babakocsiba levegőzni, csak annyit kellett mondania:

- Burkus! Vigyázz Marikára! - Ekkor a babakocsi mellé telepedett, s jaj volt annak a bogárnak, lepkének amelyik túl kíváncsian közeledett a csecsemő felé. Ha Marika sírni kezdett, orrával meg-megbökte a kocsi oldalát, óvatosan, nehogy felboruljon, hanem csendesen ringassa a kicsit.

Előfordult, hogy hiába ringatta, tovább sírt a gyermek. Ilyenkor komótosan beballagott a konyhába, s csak úgy mordult egyet, mintha azt mondta volna:

- Hol a füled, Nem hallod, hogy sír a kicsi? - Valami oknál fogva nem bírta elviselni, ha egy gyerek sírt. Olyankor lógó fejjel odaballagott és lehasalt a síró gyermek elé, s bánatos képpel nézte, nézte fintorogva a bőgicsélőt, amíg az észre nem vette és meg nem vigasztalódott a kutya láttán.

- Nővérem is hanyat-homlok rohant a babakocsihoz, s ilyenkor mindig járt valamilyen jutalom, hol kockacukor, hol keksz. A legjobban a babapiskótát szerette. Hangos cuppogással szopogatta, nem rágta, hanem szopogatta. Talán a cumisüveg cumijára emlékeztette, hiszen az jelentette számára az anyai meleg tejet, az élet forrását.

Burkus csak olyankor ment ki az udvarból, ha a család tagjai közül hívta valaki. De egyszer mégis elment. A mészárosék szereztek egy bernáthegyi szukát. Burkus meglátogatta, amikor megszólalt benne a vér szava. Olyan volt, mintha a sarki kocsmában ivott volna néhány pohárral a kisüsti pálinkából. Szóltunk hozzá, nem is figyelt. Esténként hiába szólongattuk, volt Burkus, nincs Burkus. Apánk megunta, hogy kiabálunk, s ránk szólt:

- Csendesen! Burkus majd hazajön, ha kiudvarolta magát!

Úgy is volt. Mi az utcán bigéztünk, amikor feltűnt a sarkon a kutya. Lelkendezve rohant felénk, s nem vette észre a teherautót, ami kikanyarodott az útra. Jóska bácsi feljajdult, mert a kutya egyenesen a kocsinak futott. Egy koppanás, csattanás és Burkus ott feküdt a poros úton.

Hiába szólongattuk, csak feküdt. A szeméből folyt a könny. Sírt a kutya, sírt Józsi bácsi és mi kölykök hangosan bömböltünk. Apám meghallotta, s rohant az utcára gondolva, hogy valamelyiken fekszünk a gyerekgyűrű közepén. Amikor meglátta a kutyát, elkomorodott. Lehajolt, ölébe vette a mázsa körüli jószágot, s vitte be az udvarra. Visszaszólt a kapuból Jóskának:

- Hívd az állatorvost!

Mi kölykök követtük apámat és lestük, mikor tér magához a mi kis játszópajtásunk. Jött is az állatorvos. Behemót, nagy ember volt. Szelíden megsimogatta a kutyát. Már tudta mi történt. Végig tapogatta, s figyelte, hogyan reagál a nyomásokra. Egyszer csak kinyitotta a szemét.

- No csak! Szabad minket ijesztgetni, Burkus? - simogatta meg a fejét az orvos. Ám ekkor vér csordult ki kedvencünk szájából.

- Affene! - mordult az orvos, majd intett az apámnak. - Mátyus! Nincs mese, le kell lövetned, mert csak szenvedni fog. - Apámnak könny szökött a szemébe.

- Nem lehetne klinikára vitetni? - kérdezte felcsillanó reménnyel.

- Nincs értelme, csak a kínjait hosszabbítanánk. - Burkus, mint aki megértette volna, remegő lábakkal fölállt, s elballagott az óljába.

- Elaltatnám, de elfogyott az injekcióm. Holnap megyek érte, de pár napig a városban kell maradnom. - rázta meg az orvos apám kezét búcsúzóul, s nagyot sóhajtva ment a kocsija felé.

Mi közben ápolgatni kezdtük. Édesanyám vízzel itatta. Tejet adtunk neki. Simogattuk. Szólongattuk. Este a vacsora sem kellett, csak sírtunk, hogy lelövik a Burkust, mert apám elment a komájához, aki nagy vadász hírében állt.

Másnap reggel jött Márton bácsi, hozta a nagy puskát. Hívtuk Burkust. Mind ott voltunk az udvaron. Egyszer csak Burkus kijött az ólból egyenesen apám elé és leült előtte. Apám megsimogatta. Ekkor a kutya felkelt és anyám elé ült, s csak nézte. Anyám zavarában megvakarta a füle tövét, s akkor megmozdult. Körülnézett. Engem keresett. Lefeküdt elém, fejét a lábamra tette. A szeméből elindult két hatalmas könnycsepp, amely egyesült az én záporozó könnyeimmel.

- Édes kis kutyám! - nyögtem, s ekkor fölállt, leült Márton bácsi elé és várt. Az öreg nagy vadász hírében állt, de most elsápadt. Fogta a puskát és apám kezébe nyomta.

- Komám! Lődd le te! Én ezt a kutyát nem tudom lelőni. Ez ember....- s nem tudta folytatni. Elcsuklott a hangja. Úgy kellett a másik faluból hívni egy vadászt.

Közben apám a várakozást munkával töltötte. Az almafa alá jókora gödröt ásott. Olyan mélyet, hogy csak a szalmakalapja látszott ki, ahogy igazgatta a gödör oldalát. Egyszer csak ismeretlen hang köszönt.

- Jó estét! Mátyus, jöttem, mert hívtál.

A vadász volt, akiért üzent apánk. Apánk kimászott a gödörből. Kezet fogott az emberrel, majd szólt, hogy hívjuk Burkust. Burkus egyre gyengébb lett. Támolyogva tett egy kört az udvaron. Mindenkihez odament, de leülni már nem tudott, hogy kérje a simogatást.

Előttem meg sem állt, hanem egyenesen a gödör széléhez ment. Ott leült és várt. Belenézett az alkonyati vöröslő Napba, majd ránézett a vadászra, mintha mondaná:

- Na mi lesz már? Nem látod mennyire fáj! - s megrándult az oldala.

- Azannya! - tört ki a vadászból. Szeméhez emelte a puskát. Célzott, s a kutya hangtalanul rogyott össze.

Odarohantam, s a kutyám kinyújtotta hatalmas pracliját felém, mint aki búcsút int. Apám egy hatalmas ládával jött a fészerből. A vadásszal beletették Burkust. Akkor este csupa virág borította az almafa alatti sírt. Néha, ha haza megyek, még most is viszek virágot Burkus sírjára. Akkor ott a sírnál fogadtam meg, hogy nem lesz több kutyám.

Hiába hozta el a mészáros Burkus fiát, én nem mertem megszeretni. Féltem, hogy fájni fog az elvesztése. Míg mesélt Nándi bácsi, az én keresztapám, mi gyerekek egyre csendesebbek lettünk. Olykor egy-egy sóhaj, szipogás hallatszott. Amint befejezte, kivette a kezemből Pajtit.

- No, nézzelek, te fekete ördög! Jó kutya legyen belőled! Szeresd a gazdit! - tette a kezembe a kis kutyát, aki megnyalta a hatalmas, pipaszagú kezet.

S ekkor a nagy kéz, simogatásra lendült azzal a régi mozdulattal, amit egykor Burkus érzett a fején, bár most a hatalmas tenyér az egész kutyát betakarta lüktető, forró melegséggel.

Védelem alatt

Az idős tanítónőnek saját életében kellett újra megtanulnia, hogy a szeretetet nem pénzért adják. Családja egyre bővült menyekkel, unokákkal. Mindig úgy gondolta, hogy az ajándékozás öröm annak, aki kapja és öröm annak, aki adja. Sokszor erején felül adott és adott egy mosolyért, amit cserébe kapott. Később, már nem is kellett ajándék, hanem a pénz, amit az ajándékozott arra költhetett, amire akart.

Hol van már az az idő, amikor karácsony előtt hetekig figyelték a család tagjai, hátha elejt néhány szót valamelyikük a vágyairól, amit szeretett volna magáénak tudni. Ez aztán kerül, amibe kerül, ajándékként díszes csomagolásban ott pompázott a feldíszített fa alatt.

Lassan, lassan a kis nyugdíj kevésnek bizonyult. Egyre kevesebbet költött magára, s minden pénzét felemésztette az örömszerzés ilyen módja. Így azután eljött az az idő, hogy idős kora ellenére dolgoznia kellett egy olyan iskolában ahol sérült, de tanítható gyermekekkel foglalkozott.

Csodálatos időszak köszöntött az életébe. Megtanulta a pénz nélküli szeretetet. Lassan, lassan reggelente a tükörből, nem egy fáradt öreg nő nézett vissza rá, hanem egy csillogó szemű, piros arcú ötvenes éveiben járó nő. Ilyenkor hála telt szívvel gondolt tanítványaira, s a munkára, amit egész életében szeretettel végzett.

Ebben az évben tanuló szobán foglalkozott az elmúlt évben már megismert gyerekekkel, bár három új fiúcskával szaporodott a csapat. Így tizenöten készültek a következő nap óráira. Bizony sok a feladat és rövid az idő és ezért nem sok perc maradt játékra.

Történetünk is egy olyan napon játszódott, amikor kevesebb volt a házi feladat és jutott idő játékra is.

Fél négyig még van háromnegyed óra. Ricsi a futball őrült bánatos kutyaszemekkel esdekel:

- Tanár néni menjünk ki az udvarra! -. A nevelő szeretettel nézi a gyermekeket, végül bólint.

-A székeket rakjátok fel az asztalra, a táskátokat is hozzátok magatokkal. A cipőtöket is vegyétek át, már nem jövünk vissza a terembe. - Válaszul zörgés, csörgés, szuszogás hallatszott. Krisztián úgy öleli a labdát, mint ha az ki akarna szökni a karjai közül. Boldogan indulnak az udvarra. Egyik kis csoport fogócskázik, mások bújócskáznak. Van búvóhely bőven az udvart szegélyező bokrok és fák között. A leendő futballisták kapura lőnek és nem unják meg soha. Mindenki talál játékot, társat, akivel rohangálhat.

A tanárnő elnéző mosollyal nézi őket. Reggeltől kis megszakításokkal tanultak, s most boldogan adják át magukat a játék örömének. Hirtelen két fiú, mint két kis kakas berzenkedik. Az egyik fiú Marci a másik Zolika és már is ott terem Jenő az igazságosztó.

- Na, vége a nyugalomnak! - sóhajt fel, majd szól Marcinak.

- Marcikám, gyere ide! - A fiú kelletlenül, de már messziről panaszolja, hogy Zoli meg akarta ütni. A tanárnő maga mellé ülteti, s a gyerek duzzogva lapos tekintettel les tanárjára. Zoli is odaér és már is dől a panasz, hogy szidta az anyukáját és kutyának nevezte öt is. Éva néni már megtanulta, hogy cigánygyerekek körében a legnagyobb sértés, ha valaki kutyának nevezi őket. - Hűha, ez komoly dolog lesz - gondolta.

- Marcikám! Már néhány napja figyellek. Alattomosan belerúgsz a társadba, vagy meglököd. Ha visszaütnek, akkor jössz hozzám panaszkodni. Ne csodálkozz, ha nem fog játszani veled senki! Na, és hogy esne neked, ha a te anyukádat szidnák, vagy téged kutyáznának?

- Nem is igaz! Maga nem jól látta! Nem is bántok senkit és nem is szidtam, - de már nem tudta befejezni, mert a többi gyermek már fújta a saját sérelmét.

- Csendet kérek! - szólt a nevelő, s ekkor Zolika a legszelídebb fiú megszólalt csendesen.

- Hogy beszélsz te tanár nénivel? Ő nem hazudik, de te igen. - Jenő ekkor a nyomaték kedvéért pontot tett az i-re.

- Viselkedj rendesen! Vedd tudomásul, tanár néni a mi védelmünk alatt áll! Ha szemtelenül beszélsz, velünk gyűlik meg a bajod! Értetted? Na, értetted?

Marci mit tehetett, csendesen annyit mondott:

- Értettem. Bocsánatot kérek!

- Na azért! - kiáltott fel Zolika. Éva néni megkövülten állt. Mit tegyen? Annak örült, hogy a gyerekek tisztelik, szeretik, megvédik, de ez a mondat: "tanár néni a mi védelmünk alatt áll!" Ők természetesnek érezték amit mondtak, hiszen akit szeretnek azt meg kell védeni, de ez a - mi védelmünk alatt áll - ennek maffia háború íze volt. Nagyot sóhajtott.

- Menjetek játszani, még van negyed órátok! - A gyereksereg szétszaladt. Ott folytatták a játékot vidáman, ahol abba hagyták, csak a tanárnő nézte őket szomorúan. - Már tudják, hogy mit jelent a "védelmünk alatt áll!"

- Mi lesz veletek gyerekeim? - sóhajtotta.

Tudta a szeretet diktálta a szavakat, még sem tudott szívből örülni.

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

Suzana Guoth

Első utazásom az Adriára

I. rész

Dr. Juhász János, köztiszteletben álló nyelvész professzorunk előadásain nem egyszer hangsúlyozta, hogy két különböző nyelvben nem létezik egyetlen olyan szó sem, amelyiknek a jelentése egy másik nyelvben száz százalékban azonos lenne. Ebben már akkor is kételkedtem, és azóta is egyfolytában kétségbe vonom ennek a kijelentésnek a helyességét. Azonban igazat adok neki abban az esetben, ha a szó teljes konkordanciájára gondolt, például a vele képezhető szóösszetételekre, vagy a vele alkotott kifejezésekre. Mondjuk a magyar "asztal" főnév megfelel a német "der Tisch"-nek. Eddig látszólag azonos a két szó. Az "asztalt bont" kifejezés német megfelelőjében azonban már nem a "Tisch" szó szerepel, hanem annak a középkori eredetű "die Tafel" elnevezése, azaz "die Tafel aufheben". A "den Tisch aufheben" is létezik, csak egész mást jelent, amihez fizikai erő kell, míg a másik kifejezés ezt a fizikai erőt nem feltételezi. Annak a magyarázata, hogy a "der Tisch" és a "die Tafel" miben különbözik, nem célom, elvégre az utazásról akarok írni. A nyelvészkedést azonban nem tudtam mellőzni, nemcsak azért, mert szakmai ártalom, hanem azért sem, mert nemcsak két különböző nyelvben takar látszatra azonos jelentésű szó különböző fogalmakat, hanem egy nyelven belül is nagyon sokszor jelentésváltozást tapasztalhatunk az idő múlásával. Most aztán már tényleg a témánál vagyunk, mégpedig az utazás kérdésénél. Ennek a szónak a történelem folyamán erősen megváltozott a jelentése. Ma az utazás maga nem játszik döntő szerepet, hiszen szinte alig utazunk, ma csak megérkezünk valahova. Felszállunk a gépre, nem egészen két óra múlva leszállunk Moszkvában, vagy egy óra múlva Brüsszelben. Mire megettük a kaját, megittuk a kávét, már meg is érkeztünk. Mégis a nyaralás helyett a hova lesz az utazás kérdést szoktuk feltenni. Ha vonattal mennénk Moszkvába, az már más lenne, bár a régi két éjszaka helyett ma Budapestről indulva már csak egy éjszakát kell a hálókocsiban eltölteni. Ljubljanából az Adria partjára másfél óra alatt leérünk az autópályán. Hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban, amikor először voltam a tengerparton, ez az utazás hat órát vett igénybe. Autópálya még nem volt, csak az életveszélyes hajtűkanyarokkal, kőomlásos sziklafalakkal tarkított régi szerpentin. Az volt ám az utazás! Tele élményekkel, tele izgalmakkal. Talán maga a sikeres utazás, az útközben látott és átélt érdekességekkel együtt felülmúlta még a parton eltöltött két-három hetet is. A kalandos út miatt ennél rövidebb időre nem is volt érdemes odautazni. Egész nyaralásunkat, mint ahogy egy sötét felhő a ragyogó napsütést, beárnyékolta a ránk váró visszautazás feltételezett izgalmainak a tudata. De még régebbi időket is felidézhetünk. Nagyapám mesélte, hogy amikor az ő édesanyja súlyosan megbetegedett, az orvos azt javasolta, hogy utazzanak le egy-két hónapra az Adriára, mert a tiszta, sós levegő csodát tehet. Megfogadták az orvos tanácsát, és elindultak a hosszú útra, hiszen akkor, a 19. század legvége felé már mindenki nagy csodálatára közlekedett egy közvetlen vonat Budapestről Fiuméba, mai nevén Rijekába. Az számukra természetes volt, hagy a kocsisuk elvitte őket Szentbíborról a 80 km-re fekvő Nagykanizsára, ahol felszállhattak erre a csodavonatra, amellyel átszállás nélkül meg lehetett tenni ezt a hosszú utat. Míg Nagykanizsára értek, kétszer szálltak meg útközben. Az első éjszakát Alsólendván, a Koronaszállóban töltötték, a másodikat valahol Zala megyében. Amikor egy ilyen kalandos út után az ember végre megérkezett, szinte el se tudta hinni, hogy végre-valahára ott van, az áhított, a sokszor megálmodott tengerparton. Mára ez a varázs elűnt, az ember gyakorlatilag nem utazik, csak megérkezik. Ljubljanai rokonaim a leghidegebb néhány téli hetet kivéve, minden hétvégét a tengerparton töltik. Az egyik vett is ott egy lakást, hogy szűnjön meg a függőségi viszonya a szállodáktól. Az én szememben a tengerparti varázs már néhány évtizede szertefoszlott, ugyanúgy, mint ahogy elszáll az érdeklődés egy csinos nő iránt is, amikor tálcán kínálgatja bájait.

2. rész

Nagybátyám egy percen belül mért, halállal kapcsolatos gondolatainak a sokasága egyre csökkent. Ahogy javult az állapota, annak mértékében jött vissza az életkedve is. Az ugrásszerű változás akkor állt be, amikor egyszer csak ráeszmélt, hogy tulajdonképpen lekerülhetett a közeljövőben halálraítéltek listájáról, hiszen már jó néhány évvel túlélte dr. Lavrics fél évre prognosztizált túlélési esélyeit. Egyszer, amikor Muraszombatból hazaérkezett, megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha elmennénk egy kis horvát-szlovén körútra. A háború tíz éve véget ért, mindnyájan életben vagyunk, és ez milyen jó, tulajdonképpen még meg sem ünnepeltük. Én nem igen érzékeltem a háborús és az akkori viszonyok közötti különbséget, hiszen a háború alatt születtem, de az azt követő borzalmakra már annál inkább emlékeztem. 1955-56-ban ennek már se híre se hamva nem volt, bár a magyarországi események következtében az egész ország félt az újabb háborúkitörésről. A mi falunkba is megérkeztek a szerb tankok, és felszántották a nemrég aszfaltozott utakat. Innen tovább már nem mehettek, mert valamilyen nemzetközi egyezmény tiltotta, hogy a határt harminc kilométeren belül megközelítsék nehéz fegyverekkel. Így hát nálunk állomásoztak. Nekünk, akkori gyerekeknek egy meglepetést is szereztek, mert vasárnap összeszedték a faluban a gyerekeket, és elvitték őket egy kis tank-kirándulásra. Az én örömöm azonban nem sokáig szárnyalt, mert az otthoniak csírájában elfojtották minden ez irányú igyekezetemet. Az életünk akkoriban már egyre jobb volt. Nem vitték el az állatokat, a búzát, nem tartóztatták le az embereket a vasúton azért, mert magyarul beszéltek, azért, ha angol rádiót hallgattak, átmehettünk Ausztriába is, miután 1955-ben kivonultak onnan az oroszok. De az első évben ott igen nagy volt a szegénység. Nagyapám Ausztriában élő testvérének és a lelkész férjének lényegében mindent mi hordtunk Jugoszláviából. Ők egy, Amerika felfedezése előtt épült, magán tulajdonban lévő várban béreltek egy sokszobás lakást, pontosabban az egyház bérelte azt számukra. Annak a földszintjén volt egy nagy áruház, de áru szinte semmi. Egy év múlva azonban már roskadoztak a polcok, akkor már mi is vásároltunk ott sok mindent, déligyümölcsöt, iparcikkeket, borjúhúst. A borjúhúst a nagyapám nagyon szerette, de nálunk Jugoszláviában nem lehetett kapni, mert a kórházak ellátására is alig volt elegendő a készlet, és ők élveztek elsőbbséget. Nagyon örültem nagybátyám ötletének, de kettőnk sorsa nem a saját kezünkben volt. A kérdés nem is volt olyan egyszerű. Ezt mindketten tudtuk, hiszen sokat konspiráltunk, jól megértettük egymást, segítettünk egymásnak életbevágóan fontos dolgokban, mint amilyen ez az utazás is volt. Meg kellett győzni nagyapámat az ötlet nagyszerűségéről, mert a kivitelezhetősége az ő zsebében volt. Hozzá nem lehetett csak úgy bemenni az irodába bratyizni, mert dolgozott, és zavartuk volna. Ahhoz már komoly indok kellett, hogy szóba álljon velünk. Ilyen volt például, a hogy mondják ezt németül..., vagy hogy van egyik vagy másik latin közmondás. És a pénzkérés is olyan dolog volt, amiért nagyapám komolyan vett bennünket, hiszen már akkor is minden kézzel fogható dolgot pénzért lehetett kapni. Semmilyen ésszerű kívánságunkat nem tagadta meg, de mindig elhangzott a kérdés, hogy feltétlenül szükségünk van-e a szóban forgó dologra. Mondjuk a nagybátyám elég nehezen tudta megmagyarázni, hogy miért van a piára és a cigire feltétlenül szüksége, de azért mindig megoldotta valahogy. Az utazás ötlete nyerő volt. Hamarosan útra is keltünk mindhárman, nagyapám, Gusztika, és én, hogy lássak valamit széphazámból, mielőtt végleg elhagyom, és átköltözöm Magyarországra. Az esti vonattal indultunk útnak, és az első úti célunk Zágráb volt, a páratlanul szép horvát főváros. A vonaton akkori szokásom szerint egészen addig aludtam, míg Zidani Most - nál, egy fontos vasúti csomópontnál le nem kellett szállnunk, mert a vonat Ljubljana felé ment tovább. Emlékszem, nagyon sokáig, talán órákig is várnunk kellett a csatlakozásra. Akkoriban ez megszokott dolog volt, amire az ilyen nagy vasúti csomópontok fel is voltak készülve, hiszen a restiben gyakorlatilag a nap bármely szakában lehetett étkezni. Másnap estefelé megérkeztünk a meseszép fővárosba, Zágrábba. Csodálatos volt ez a fényárban úszó nagyváros, aminek a fényeit felerősítette a szakadó eső, amitől az egész város csillogott-villogott. Ilyen szépséget én addig még nem láttam sehol. A szakadó eső miatt taxival mentünk a szállodába, valami nagy amerikai limuzinnal. Ez is egyedülálló élmény volt számomra akkoriban, hiszen addig még csak a szokásos háború utáni fekete dobozautókban utaztam. De az expo akkoriban Zágrábban a világ legnagyobb iparágait vonzotta oda egy eredményes árubemutatóra, így az autóipart is. Akkor még nem volt internet, csak ilyen módon ismerhette meg a világ a legújabb termékeket. Nemrég interneten felelevenítettem egykori élményeimet egy zágrábi kolléganővel, Xéniával, akivel 47 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy németországi tanulmányúton, és aki most meghívott magához egy kis emlékidézésre...Még gondolkodom rajta, elmenjek-e. Azt mondta, hogy ezek az expók már nem a régiek. Érthető, hiszen a világ változik, az ember csak bekapcsolja az internetet, és megismerheti a kínálatot, anélkül, hogy egy lépést is kelljen ezért tenni. A Palace hotelben szálltunk meg. Már akkor is elég drága volt, de a taxis azt mondta, hogy az expo miatt nem igen van hely a szállodákban, de azt konkrétan tudja, hogy a Palace-ban van még egy szabad szoba. Akkor elegánsnak tűnt, bár ma biztosan nem sok csillagot kapna az akkori állapotában, hiszen nem tartozott saját fürdőszoba a szobákhoz. A fürdés igen komplikált volt. Egy kis túlzással mondhatnám, hogy előjegyzés alapján. Szóval az úgy ment, hogy az ember megkereste az emeleten lévő fürdőszobát, ahol mindig volt egy takarítónő, akinek a feladata volt a fürdőszoba rendbetétele. Ő megmondta, hogy mondjuk 20 perc múlva lehet menni fürödni. Minden vendég után nagytakarítást végzett, mindent átmosott, fertőtlenített. A fürdőben volt egy óriási bojler, amiben a vizet fatüzeléssel melegítették. Akkor lehetett bemenni, amikor a takarítónő megtöltötte a kádat vízzel. Azért nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy ez nekem nem tetszett. Tetszett bizony, hiszen más erre vonatkozó élményem addig nem is volt. Húsz-harminc évvel később tolmácskodásaim során már olyan fürdőszobával ismerkedtem, szintén Horvátországban, egy amerikaiak által épített és üzemeltetett szállodában, ahol computerrel állíthattuk be a víz hőmérsékletét, és ha elvettem a kezemet a csaptól, megállt a víz folyása... De mire rájöttem, hogy csak "ráolvasással" lehet vizet fakasztani, bizony eltelt egy aprócska idő...Angolul sajnos már akkor se tudtam. Emlékszem a szálloda éttermére is. Évekkel később, amikor Szombathelyen először voltam a Sabaria Nagyszálló éttermében, az az érzésem támadt, mintha itt már jártam volna előző életemben. Éppen olyannak tűnt, mint a Palac étterme. Hiába is erőltetem azonban az agyamat, az expo kiállítási tárgyaira nem emlékszem. Egyáltalán semmire, minden elszállt. De az nagyon tetszett, ahogyan itt az emberek beszéltek - horvátul. Gyönyörű nyelv, tele magánhangzókkal. Olyan a fonetikája, mint az olasz nyelvé. Még mindig rabja vagyok a szépségének, de nem beszélem jól. A horvát kolléganőm szerint kiválóan, de ő ezt csupán udvariasságból állítja, hogy ne vegye el a kedvemet. Nyelvtanárként azonban tisztában vagyok vele, hova soroljam a tudásomat. Maximum egy középfokú nyelvvizsgán állnám meg a helyemet. Ha az ember a nyelvet újra használja, egyszer csak ráérez annak a belső törvényszerűségeire, és ugrásszerűen egyre javul a tudása. Szép lassan "visszatér". A legnagyobb attrakció a világkiállításon a magyar Ikarus 55 volt. Mindenkit lenyűgözött a szépsége, fel lehetett rá szállni, meg lehetett csodálni a belső kialakítását is. A magyarok itt nagy üzletet köthettek a világgal, mert igen rugalmasak voltak a bemutatójával is. A potenciális vásárlókat próbálták meggyőzni arról, hogy ezek a jugoszláv szerpentineken is kitűnően megállják a helyüket. Nagy kedvezménnyel hirdették az utazásokat a horvát tengerpartra, több járatot is indítottak oda naponta. Gyorsan elhoztuk a Palace-ból a holminkat, és máris utasként üdvözöltek bennünket a "fedélzeten". Egészen elöl kaptunk helyet, két dupla üléssel egymással szemben, és közöttük egy kis asztalkával. Ilyent nemcsak mi nem láttunk addig még soha, de mások sem. Mindenki csak ámult a busz szépségén, a vörös bársony üléshuzatokon...Egy olasz férfi osztozott velünk a négyszemélyes asztalkás utasfülkén. Érdekes volt hallgatni a beszélgetést, mert nagyapám latinul, a nagybátyám franciául, ő pedig olaszul próbálkoztak megérteni egymást, és amint érzékeltem, sikerült is. Ott tanultam meg az első olasz kifejezést, amikor ez a férfi azt mondta az enyéimnek, hogy "molto intelligente". Hogy kire gondolt, miért mondta, azt én már nem tudom kideríteni. Csak az biztos, hogy nem rám vonatkozott, mert én meg se szólaltam, csak élveztem ezt a nagyszerű utazást, amely nem volt kalandoktól mentes.

3. rész

Már az elejétől fogva az újszülötteknek írok az első utazásomról az Adriára, csakis nekik, mert nekik minden szakállas viccet újralakkozhatunk, és ők úgy fognak csodálkozni a mi múltszázad közepe táji körülményeinken, mint a mai hetvenen túliak a multitaskingon. Próbáljuk, próbálgatjuk egymásnak feltálalni a többgenerációs vívmányokat mindkét vonalon, de mindkettő garantáltan kísérleti stádiumban, röptében megáll. Egy újszülött egy közúti utazás hallatán egy felső kategóriás BMW-re asszociál, amelyikkel a minimum négy plusz kétsávos, sokmilliárdos beruházással létesült autópályán hasítja a levegőt, és egy órán belül már valamelyik tengerparti kocsmában csillapíthatja kínzó éhségét a horvát konyha specialitásával - a hamburgerrel, és öblögetheti kiszáradt torkát a finom dalmát vörösborokkal. Mi anno még csomagoltunk valami úti elemózsiát, de ma ez nem szokás. A mi múlt századi agyunk leragadt a makadám, magas hegyeken szerpentínező keskeny nyomsávú, emelkedő utakon, amelyeken az említett Ikarus 55-el megtettünk néhány száz métert egy irányba, aztán szinte a saját tengelye körül megfordulva, pár méterrel feljebb már jöttünk is visszafelé, éppen ellenkező irányban, mint ahogyan eddig mentünk. Egészen addig cikk-cakkoltunk, amíg fel nem értünk a hegy legmagasabb pontjára. Onnan aztán ugyanez lefelé a hegyről, amíg le nem értünk a tenger szintjére. Hogy ne legyen annyira álmosító, az egyik oldalon volt a sziklafal, a másik oldalon a feneketlen szakadék. Az utasok megnyugtatására egyre sűrűsödtek a kőomlásra figyelmeztető táblák, és jelzések, hogy saját felelősségünkre nyugodtan mehetünk tovább. Szembejövő forgalom? Az is volt. Néhány kalandéhes személyautóval találkoztunk, amelyik a tengerparti nyaralásról vitte haza a pihenésben megfáradt családtagokat. Ilyenkor az út keskenységére való tekintettel a sofőrök szeme már jó messziről a potenciális szembejövő gépkocsikat fürkészte. A sziklafaloldali szokott ilyenkor esetenként száz métert is visszatolatni, valamilyen kiszélesedőbb útszakaszig, hogy a másik, a szakadékoldali véletlenül ne csússzon be a mélybe. Úgy látszik, ez a manőver nem sikerült mindenkinek, mert ha lenézünk a mélybe, ott régi típusú Zastavákat, Renaultokat, Fiátokat látunk örök álmukat aludni. Bonyodalommentesnek látszott az utazásunk, mígnem egyszer csak egészen váratlanul jött velünk szembe egy ugyanolyan Ikarus 55, mint amilyenen mi is utaztunk, csak kékben. Ezeket a buszokat nem magyar sofőrök vezették, hanem jugoszlávok, akik olyan könnyedén tekeregtették ezeket a hatalmas járműveket a szűk utakon, mint ahogyan ezt a megboldogult budapesti vidámpark hullámvasútja is tudta. Tanúja voltam a hosszas tanácskozásnak, hogy most mi legyen e témában. Ott állt egymással szemben a két csodajárgány, a két Ikarus 55, egy kék, és egy piros, teljesen reményvesztett helyzetben, ellenkező irányba tartva. Szemmértékkel mérve nem fértek el egymás mellett, csak egymással szemben. Már minden utas leszállt, én is, és egyenként, és együtt is egyhangúan megállapítottuk, hogy itt megoldás nincs, tolatni pedig nem volt hova, mert a szerpentinnek éppen egy kritikus helyén találkoztunk, ahogy ez már ilyenkor lenni szokott. Felsőbb utasításra, akiket a két sofőr és a két kísérő rendőr képezett, mindenkinek fel kellett szállnia a buszokra, mert ők eldöntötték, hogy a két busz elfér egymás mellett. Elfért, másképpen most nem írhatnám ezeket a sorokat. Amikor a két irányító azt mondta a sofőrnek, hogy k.b. két centit mehet még balra, kitört a buszon a pánik. Néhány férfi felugrott, le akart szállni a buszról. Halálfélelem uralkodott el rajtuk. Az egyik rendőr rájuk fogta a fegyverét, és ordította, ha azonnal nem mennek vissza a helyükre, akkor lelövi őket. Szóval komoly volt a helyzet, ezek között a fiatal férfiak között volt olyan, aki elkezdett sírni, mert hogy neki családja van... Ez a manőver is happy enddel végződött. Nem is csoda, hogy a Vinnetou sorozat minden filmjét itt forgatták, olyan vad ez a táj.

4. rész

Miután szerencsésen átvészeltük ezt a kalandos kerülést, mindenki megkönnyebbülten fellélegezhetett, hiszen 3 órán belül nem volt várható újabb szembejövő forgalom, mert Zágrábból is nagyjából háromóránként indítottak útnak járatokat a tengerre, de azokat is csak a világkiállítás idején. A tengerre régebben főleg vonattal utaztak az emberek, ami akkoriban legalább akkora élményt nyújtott, mintha ma a sanghaji maglev vasúttal utazhatnánk. A 21. század vándora csak nehezen tudja elképzelni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt az emberek nem töltötték a szabadságukat kötelezően Horvátországban, és a legtöbben úgy haltak meg, hogy a tengerről is csak másodkézből hallottak. A jómódú emberek 1873-tól már vonattal utazhattak Budapestről Fiuméba és Abbáziába. Sokáig a vonat volt az egyetlen csodajármű, amivel utazva az akkori fiatalok el nem múló élményekkel gazdagodhattak utazásaik során.

Nem sokáig örülhettünk a zökkenőmentes autóbuszozásnak, mert egyszer csak megállt a busz, és a sofőr bejelentette, hogy legalább egy órát nem mozdulunk egy tapodtat sem, mert túlmelegszik a motor, és akkor tolhatjuk a buszt hegynek felfelé. Most azonban megengedték, hogy leszálljunk. Kissé furcsa tengeri betegség uralkodott el mindnyájunkon a hosszú zötykölődés utáni váratlan megállásnál. Visszagondolva az akkori utazásra, azért is igen veszélyes volt, mert a hajtűkanyarokat kivéve, a sofőr igen gyorsan hajtott a szerpentineken. Valaki szóvá is tette, hogy biztonságosabb lenne kicsit lassabban menni, de az ötlet nem volt befutó, mert a vezető szerint gyorsabb tempónál nem ráz annyira a busz. Ezt sokan helyeselték is. De mi lett volna akkor, ha egy kanyart nem sikerült volna bekormányozni? Azt hiszem, a próbálkozás kimenetele nem lett volna kétesélyes. A hajtűkanyarokat a busz soha nem tudta kapásból bevenni, néha kétszer is tolatnia kellett. Ilyenkor mindig leszállt a kísérő, és jobbra, balra integetve vészjeleket adott le a sofőrnek. Ez már senkit nem tudott felizgatni, tényleg kisügy volt, és az iménti megpróbáltatás után az idegeink megállták a helyüket a türelmi próbatételen is. Igen, állták egy darabig, aztán feladták. Amikor nagyapám, akitől már kisgyerekkoromban megtanultam a "türelem rózsát terem" ismert magyar közmondást, már másodszor vette elő mellényzsebéből a hosszú aranylánccal biztosított duplafedelű 18 karátos aranyóráját, hogy ellenőrizze, mennyi idő múlt el a nagy bejelentés óta, éreztem, hogy a "rózsák" már igen aktuálisak lennének. Ma az emberek imádnak várakozni. Ez a legkedvesebb elfoglaltságuk. Az első perc ötödik másodperce táján már rántják is elő a zsebükből az okos telefonokat, mint John Wayne, a westernfilmek hőse a Coltot, és innentől kezdve aztán az idő elkezd tempósan múlni. Akár elismerjük, akár nem, ez a 21. század legnagyobb unaloműző vívmánya. A türelemvesztés úgy látszik kiült az arcunkra, mert a sofőr is észlelte. Gyors észjárásának köszönhetően támadt egy értelmes ötlete. Bár így utólag visszagondolva, nem valószínű, hogy a saját agyában fogant meg, ő csak átvette attól a valakitől, aki ezt a szellemi termékét elfelejtette szabadalmaztatni. Mi utasok menjünk gyalog tovább, mondta, mert egyelőre még világos van, és itt olyan szép a táj, hogy azt mindenkinek érdemes megnézni. Addigra pedig már biztosan besötétedik, mire rendbe jön a busz, és éppen a csodálatos hegycsúcs látványáról maradnánk le. Nagybátyám a buszon maradt, hiszen fél tüdővel nehezen vett levegőt még nyugalmi állapotban is. Hála Istennek, az egész úton rikácsoló, tűsarkú cipős olasz nők is a buszon maradtak. Valóban leírhatatlanul szép volt a táj. Olyan volt ez a hatalmas kopár sziklahegyekkel tarkított, 165 km hosszú magas hegyvonulat, mint egy évszázadok óta üresen álló, elnéptelenedett, egykor magas épületek alkotta város, aminek a helyén már csak az épületeinek a tűzfala meredezett magasan az ég felé. Fenséges volt, félelmetes, mesébe illő. Ez a hegység ugyanolyan látványosan választja el egymástól a kontinentális és a mediterrán éghajlatot, mint amilyen éles határ húzódik a Balti-tenger és az Északi-tenger találkozásánál. Mindkettő a természet megmagyarázhatatlan csodái közé tartozik. A hegynek a szárazföldi oldalán teljesen érintetlen az Isten teremtette természet, az általa évszázadokon át alkotott karsztvidéki szobrokkal és obeliszkekkel, amelyek a leghíresebb szobrászok alkotásaival is versenyre kelhetnének. A leírások szerint némely sziklaalakzat eléri a 15 méter magasságot és a több mint 4 méter szélességet. Érdekes, hogy ezek a természet játéka által alkotott obeliszkek idővel ledőlnek, de a természet, a gazdag képzelőerejének köszönhetően, hamarosan pótolja őket egy másikkal. Amint felértünk a közel 1800 méter magas hegy csúcsára, és a másik oldalon elkezdünk lefelé ereszkedni a hegyről, közelítve a tenger szintjéhez, ismét csodálatos, de merőben más látkép tárul elénk, ahol egyre több, és egyre zöldebb legelők tarkítják a velebiti kopár sziklás hegyvonulatot. Itt olyan ellentéteket rajzolt a természet, amelyek számtalan költőt és írót halhatatlan remekművek megírására ösztönöztek. Igaza volt a sofőrnek, ezt látni kellett, hiszen ez az egyedülálló szépség kitörölhetetlen helyet biztosít magának a felejthetetlen szépségek képzeletbeli tablóján, amelyik életünk során számtalanszor újra és újra életre kelti ifjúi lelkünk csodákra szomjazó hangulatát.

Lassan esti szürkületbe burkolózott a meseszép karszti táj, és közeledett a hosszú sötét éjszaka. Az út hátralévő része nem sok élménnyel gazdagított bennünket, mert az autóbusz motorjának monoton zúgása egy kis időre álomba ringatta az utasok nagy részét. Szinte sajnáltuk, hogy ilyen gyorsan megérkeztünk Portorzsba, a rózsák kikötőjébe, a szlovén tengerpart talán legszebb üdülőhelyére, ahol azonnal felszálltunk egy másik buszra, amelyik elvitt bennünket Piránba, ahol szállodai szobát foglaltunk magunknak. Oda eredetileg vízibusszal akartunk menni, de lekéstük az utolsó járatot, amiről később kiderült, hogy szerencsére. A buszon megismerkedtünk egy kedves egyetemista lánnyal, Anicával, aki nyáron szezonmunkásként pincérkedett, és ugyanabba a szállodába igyekezett, mint mi. Menjünk csak vele, mondta, majd ő mutatja nekünk az utat. Gyönyörű sétányon fogunk menni egészen a szállodáig, közvetlenül a tenger partján. Azonban gyanús lett számára, hogy egyre több ismerőssel találkozik, mígnem egy kollégája, aki szintén visszafelé jött, azt mondta, hogy forduljunk csak vissza mi is, mert az egész sétányt már közel egy méter magasan tengervíz borítja. Csak azok mentek ellenkező irányba, akik siettek a kikötőbe, hogy mentsék az ott horgonyzó csónakjukat, vagy a jachtjukat. A kislány megnyugtatott bennünket, hogy ő ismeri a hegyen átvezető utat a szállodához, csak menjünk szépen utána. Pillanatokon belül hatalmas zivatar kerekedett, csapkodott körülöttünk a villám, megvilágítva az utat, hogy ne essünk hasra az ott heverő kövekben. Megállás nélkül dörgött az ég, és szakadt az eső. Úgy emlékszem, nagyon féltem. Egyszer csak megláttunk egy kivilágított épületet a hegy oldalában. Az lesz a mi szállodánk, mondta Anica. Megérkeztünk. Nem tudhattuk, mennyit fog még emelkedni a tenger vize, nem tudhattuk, nem kell-e onnan menekülnünk az éj leple alatt. Anica szolgálatba állt, mert ott egész éjszaka üzemelnie kellett a konyhának, bármikor lehetett melegételt rendelni. Emlékszem, hogy nekem pasztasutát hozott vacsorára, ami akkor lett az egyik kedvenc ételem. A tengerszínt még mindig folyamatosan emelkedett, áthágva a természeti törvényeket, mely szerint már régen apálynak kellett volna a dagályt felváltania. De nem váltotta. Öntörvényű. Anica jött a hírrel, hogy csónakok mentése közben két ember életét vesztette, és nagy az általános riadalom a kikötőben. Reggelre már épületmagasságú hullámok emelkedtek az egész látóhatárt betöltő tengeren. A legöregebb emberek se emlékeztek ekkora hullámzásra. Reggelizés közben azt néztük, hogyan mentik a zongorát, amelyik már derékig vízben állt a szálloda előtti terasz táncparkettjéről. Közös döntés után kijelentkeztünk a szállodából. A recepcióban láttuk, hogy egy éppen akkor érkező német házaspárt egy hatalmas virágcsokorral fogadtak. Anica elmondta, hogy a németeket mindig így fogadják, mert ők hozzák a keményvalutát, amire az országnak nagy szüksége van. De hozzátette, hogy este nem tanácsos kimenniük a tengerpart elhagyatottabb részére, mert előfordulhat, hogy a virágcsokor még el sem hervadt a szobájukban, de már összeverik őket a túlbuzgó öntudatosok, pedig nem valószínű, hogy az ő parancsukra vonultak be a németek 1941. április 6-án Jugoszláviába.

5. rész

Sajnos az időjárás mellé ezen a napon sem szegődött a szerencse, nem volt alkalmas a fürdőzésre, mert a bóra továbbra is erős rohamokkal ostromolta a partot. Átmenetileg azonban javulni látszott az idő, ezért, hogy a tengert valamennyire közvetlen közelről is élvezhessük, még besétáltunk gyorsan mi is a mélyen a tengerbenyúló mólóra. Nem tudtam, miért van k.b. 20 méterenként kapuval ellátva. De ez is hamarosan kiderült. Egyelőre hihetetlennek tűnt ez a békebeli nyugalom a tegnap esti ítéletidő után. Ám a természet kiszámíthatatlan. Gyorsan meg tud változni. Hatalmas ereje tiszteletet parancsol. Mint később kiderült, ez a nyugalom is csupán a két vihar közötti átmenetet töltötte ki. Eljutottunk a móló végébe. Élvezetes volt végigsétálni rajta a tenger "kellős közepén", egyre messzebb a parttól. Ahogy távolodtunk tőle, egyre inkább úgy éreztem, mintha a nyílt tengeren lennénk, mégis biztonságban, mert a móló mindkét oldalát korlát védte. Miközben álltam és csodáltam a hatalmas víztömeget, észrevettem, hogy rám spriccelt a víz, és egyre nagyobb hullámok kezdték nyaldosni a mólót. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam ennek, elvégre nem cukorból vagyunk, nem ázunk el, gondoltam magamban. Nagyapám indítványára mégis visszafordultunk, és elindultunk szép lassan a part felé. Kis idő múlva már jó néhány férfi szaladgált a mólón, kiáltozva, hogy siessünk a partra, már szinte tuszkoltak is bennünket kifelé. Siessünk, siessünk, hallatszott mindenfelé, mindenki menekült, egymást taposva. Mögöttünk azonnal le is zárták egymás után a mólón lévő kapukat, és többé senkit nem engedtek befelé. Mire kiértünk, már csurom vizesek lettünk, és láttuk, hogy az egész móló víz alatt volt. Beleborzongtunk a látványba, és abba, hogy mi lett volna, ha egy-két perccel később érünk ki. Sikerült megint gazdagodnunk egy félelmetes élménnyel. Pirántól fájó szívvel búcsút vettünk, és elindultunk a buszmegálló felé, hogy felszálljunk arra a járatra, amelyik a következő úti célunk felé vitt bennünket, mégpedig Koperbe. Hajóval lett volna ennek az útnak igazi varázsa, de a különleges időjárási viszonyok miatt egyetlen partközeli járatot sem indítottak. A közút, amelyik összekötötte egymással a két üdülőhelyet, majdnem teljes hosszában követte a tengerpartot, közvetlenül a víz mellett. A látvány lenyűgöző volt, teljesen kitöltötte a hajókázás elmaradása miatt keletkezett hiányérzetünket. Ez az út is bővelkedett izgalmakban, mert az autóbuszt a part melletti szakaszokon öblögették a tenger hatalmas hullámai. Az út is víz alatt volt már. Az autóbusz egyik oldalába óriási hullámok csapódtak, a másik oldalán folyt le az ablakon a tengervíz, olyan érzetet keltve, mintha víz alatt haladnánk. Nem tudtuk, mennyit bír ki a busz, sokan attól féltek, hogy egy erős hullám egyszerűen lemossa az úttestről a tengerbe. Menekülési út nem volt a láthatáron, mert a másik oldalon többnyire sziklafalak emelkedtek, amelyeken acélhálók védték a több köbméter átmérőjű, úttest fölé meredező sziklákat a leeséstől. Ezt a néhány kilométeres utat félelem közepette tettük meg. Vajon az acélhuzalok megtartják az óriási köveket, kérdezgették egymástól a látványhoz nem szokott elkényeztetett, mimózalelkű turisták. Amikor úgy látszott, hogy kiértünk a veszélyzónából, megelőzött bennünket egy Ficso. Ez volt az olasz Fiat 600 beceneve. Ezt a kisautót a múlt század hatvanas éveitől kezdve Zastava 500-as, 600-as és 700-as márkajelzéssel Jugoszláviában is elkezdték gyártani, mégpedig a szerbiai Kragujevac nevezetű városban. 1970-ben, amikor a Nagy Lajos Gimnáziumban tanítottam Szombathelyen, és éppen az orosz érettségi dolgozatokat javítottam, váratlan látogató érkezett hozzám ebből a gyárból, aki próbált meggyőzni, hogy pont énrám lenne ott szükség tolmácsként, mert tudok néhány nyelvet, ezért azonnal csomagoljak, és visznek.... Csírájában elfojtottam benne minden igyekezetét, és javítottam tovább a dolgozatokat. A szóban forgó kisautó vezetője, amelyik a buszunk elé kanyarodott, eszeveszetten integetett, hogy álljunk meg. Megálltunk. Közvetlenül mögöttünk, mondja, leszakadt az úttestre egy több köbméteres szikla, amely mindkét oldalról elzárta a forgalmat. Csak az ő kis autója tudott átjutni. A mai napig sajnálom, hogy nem mentem a többiekkel megnézni ezt a hatalmas követ, de féltem újra a sziklafalak alá menni. Úgy látszik, az acélháló mégsem bizonyult eléggé strapabírónak. Ám az is lehet, hogy azoknak volt igaza, akik azt állították, hogy a hatalmas hullámzás megrengette a talajt, ezért szakadt a szikla is az úttestre. Hamarosan indultunk is tovább. Kis idő múlva azonban megint megállt a busz, immár másodszor ezen a pár kilométeres szakaszon. Két fiatalember intette le. Győzködték a vezetőt, hogy vegye őket fel. Nem lehet, mondja, mert foglalt minden ülőhely, és a szabályzat szigorúan tiltja, hogy utasokat állva szállítsanak. De ők természetesen megfizetik a jegyet, már nagyon fáradtak, nem tudnak tovább gyalogolni... Szó sem lehet róla, szigorúan tilos, felelte megalkuvást nem tűrő hangon a sofőr. Itt a közelben van egy jó kocsma, mondták, ahol a híres Plavac nevű dalmát vörösbort mérik, és őt is szeretettel meghívnák egy Plavaccal öblögetett halvacsorára. Hajde, ukrcajte se*, mondta nekik. (*horvát - magyar fordításban: "Rajta, a fedélzetre!"). Pár perc múlva megálltunk. A sofőr bejelentette, hogy fél óra múlva indulunk tovább, addig pihennie kell a busznak. Egyre többen szálltak le, jöttek, mentek, föl, le, ki, be, egy csapásra jó lett a hangulat. Egy óra múlva már folytattuk is az utunkat, akkor már dalmát népdalok kíséretében, egy nagy baráti társaságba összeverődve, miután a sofőrt ketten felrakták az ülésére, mert a Plavac ledöntötte a lábáról. Megesik arrafelé az ilyesmi, ezért senki nem is csodálkozott, nem is háborgott miatta. Még a vezetés is jobban ment neki, mint annak előtte. Vidáman folytattuk az utunkat Koper felé, amely 1918-tól Olaszországhoz tartozott, 1947-től 1954-ig az Egyesült Nemzetek felügyelete alá tartozó Szabad Trieszti övezet B zónájának volt a központja, és 1954 októberében a Londoni egyezménnyel Jugoszláviához csatolták. Ezzel véget ért az első adriai utazásom története, aminek a fáradalmait a hazánkhoz csatolt gyönyörű város egyik szállodájában, a pótágyként szolgáló gumimatracon pihentem ki.

Felejthetetlen hangverseny

Az étterem üvegfala mögött a hatalmas napkorong éppen lemenőben volt, élénkvörösre festette az égbolton úszkáló bárányfelhőket, és hosszú aranyhidat vert az alatta morajló tengeren. Úgy tűnt, mintha egy kis időre megpihenne a tenger színén, aztán elrejtőzött a látóhatár mögé. Bizonyára éjszakai sötétségbe burkolózott volna már a táj, amikor végeztünk a vacsorával, ha egymás után nem ragyogtak volna fel a csillagok az égbolton, és a Hold nem küldte volna ezüst sugarait az éjszakai nyugovóra készülődő Földre.

Vacsora után nem mentünk fel rögtön a szállodai szobánkba, mert egy rövid tengerparti sétára csábított bennünket a hosszú fülledt nyári napot követő kellemesen langyos alkonyat.

Előző este érkeztünk meg, hárman, egyetemisták, egy kis dél dalmáciai üdülőhelyre, hogy megkezdjük közel háromhetes, nehezen várt nyaralásunkat. Akkoriban nyaranta az ELTE Bölcsészettudományi karának hallgatójaként fordításokat készítettem egy szlovéniai kiadónak, hogy egy kis zsebpénzt keressek a tengerparti nyaralásaimhoz. A két útitársnőm, szlovéniai egyetemisták, a nyomda kartonozójában dolgoztak nyaranta, szintén zsebpénzszerzés céljából. Előző nyáron ismerkedtünk meg, amikor a kiadó és a nyomda a náluk munkát vállaló egyetemistáknak igen nagyvonalúan ugyanazokat a nyaralási kedvezményeket biztosította, mint a saját dolgozóinak. A tenger, a napsütés, a kalandok utáni vágy összehozott bennünket, egyre jobban elmélyítette és megszilárdította a barátságunkat.

Az első emlékeimet a tengerről nagyapámnak köszönhetem, aki már kisgyermekkoromban magával vitt Dalmácia kék ege alá, ebbe a varázslatos mesevilágba, ahol az ember közvetlen részesként élheti át az Isten teremtette világ kimeríthetetlen csodáit, ugyanúgy, mint ahogyan gondolatban mélyen meghajol a kölni vagy a milánói dóm alkotói előtt. De az ember ugyanakkor belegázolt az Isten teremtette világba, amikor meghúzta az önző, pöffeszkedő, hivalkodó határokat, hosszú időre elválasztva egymástól sorsokat, életeket, barátságokat, szerelmeket. Ám a tenger összeköt, feléleszti még a reménytelenné vált illúziókat is, mert az ember nem az eszével, hanem a szívével gondolkodik, az értelmével csak az elméletet alkotja meg hozzájuk.

A tenger felöl érkező lágy szellő és a Hold ezüst sugarai gyengéden simogatták a kihalt strandot, amit a tenger mély, távoli mennydörgésre emlékeztető morajlása bódító nyugalommal ölelt át. Ez a varázslatos természet volt a kulisszája annak a távolból érkező, alig hallható zeneszónak, amely egyre hangosabbá vált, amint közeledtünk a hatalmas, mélyen tengerbe nyúló sziklához. Amikor már egészen közel értünk hozzá, megpillantottam egy napbarnított, markáns arcú idősebb férfit, aki egy padon ülve, gitárján kísérte kellemesen csengő basszus-bariton hangját. A parthoz csapódó hullámok moraja zenekari kíséretet nyújtott az akusztikus gitáron előadott szólójátékának. Ez a sajátságos zene a maga romantikus harmóniájával betöltötte az egész partszakaszt, és egymás után odacsábította a parton sétáló, vakációzó vendégeket, akik kis időre megállva, átadták magukat ennek a nem mindennapi zenei élvezetnek. Egyre közelebb értünk. Ez a mámorító hang ugyanúgy Isten ajándéka lehet, gondoltam magamban, mint ez az egész elvarázsolt dalmáciai est, ezzel a produkcióval a tengerbe nyúló szirten. Ez az interpretáció egyszerűen boldoggá teszi az embert, felszabadítja a bilincsbe zárt érzelmeket, és szárnyakat ad nekik. Én is megálltam egy pillanatra, hogy megcsodálhassam azt a mély átélést, ahogyan ez a zenész a hangszerén játszott, amit minden bizonnyal jobban ismert, mint a saját tenyerét. Ekkor valami váratlan dolog történt. Hirtelen abbahagyta a játékát, és a kezével odaintett felénk.

- Kisasszony, jöjjön közelebb!

- Én? - kérdeztem tőle.

- Igen. Ne féljen. Jöjjön csak, üljön le ide mellém... kérem, - mondta az idős férfi.

Közelebb mentem. Nyújtotta a kezét. Megfogta az enyémet, és megcsókolta.

Bocsásson meg, nem akartuk megzavarni, de olyan szép ez a dal! Szeretnénk még

egy kicsit hallgatni az énekét, ha nem bánja. Folytassa, kérem, - mondtam neki.

Örülök, hogy találkoztunk, mondta. Milyen kiszámíthatatlan is az élet. Meg kell

mondanom, hogy nagyon boldoggá tett.

De miért? - kérdeztem tőle meglepődve.

Ezt a szomorú horvát sanzont nagyon jól ismertem, gyakran hallottam a rádióban, és élőben is, Ivo Robić előadásában, aki kétségkívül a horvát szórakoztató zene legismertebb előadóművésze volt. Nem csak a kellemes hangjával hódított, hanem az egész emberi tartásával, kellemes megjelenésével, kedvességével, udvariasságával. Azonban ezen az esten, ennek az idősödő férfinak az előadásában még hitelesebbnek tűnt az elmúlt szerelem elsiratása, mint a legszebb színpadi előadásban, hiszen ő ezt a bánatot nem csupán egy nagy művész tehetségével játszotta el, hanem minden porcikájával át is élte.

(...) "Al taj žar prođe začas

Kao blijeda slika sna." (...)

/fordításban: "Majd semmivé válik a varázs,

Halvány álomképként elszáll."/

Volt egy asszony az életemben, - kezdett mesélni, akit jobban szerettem, mint saját

magamat, akit jobban szerettem, mint az életemet, jobban, mint minden mást ezen a Földön. Annyira szerettem, hogy ezt szóban nem tudtam neki elmondani, így hát megpróbáltam elénekelni a hangszerem kíséretében. Az iránta érzett szeretet szülte a dalaimat, amiket itt, ezen a padon ülve, szoktam énekelni. Nagyon régen, itt ismertem meg ezt az asszonyt, amikor még egészen fiatalok voltunk. Éreztem, hogy ő lesz a végzetem. Sok nő szeretett életemben, sok nő felkínálta nekem a szívét, de én soha többé nem tudtam szeretni senki mást, és soha többé nem is fogok, - mondta. Mérhetetlen szomorúság tükröződött a szemében.

Irigylem, hogy ennyire tudott szeretni, mondom neki.

Ekkor elhallgatott. Valamit még akart mondani, de sehogy se jött ki egyetlen hang sem a torkán. Kis idő múlva folytatta:

Ő már csak a szívemben él és az emlékeimben. Elköltözött abba a másik világba.

Bár sok év múlt el már azóta, hogy elhagyott, még mindig szenvedélyesen szeretem. Szeretem a közös emlékeinket, őrzöm és simogatom őket gondolatban. Isten ítélete szerint ezen a Földön többé már nem találkozhatunk. A jó emberek korán halnak, mert őket az Isten is szereti.

Könnyek fakadtak a szeméből, ezért együttérzésemet fejeztem ki.

Bocsásson meg, kérem, mondta.

Lágy mosoly szökkent fel egy pillanatra az arcára, amit azon nyomban elnyomott a keserű fájdalma.

Mit kellene megbocsátanom, kérdeztem tőle.

Hogy megosztottam önnel a bánatomat, felelte. Úgy látszik, a bánatom teljesen

elvette az eszemet. Mintha nem lennék teljesen magamnál. Szörnyű önző voltam, hogy a terhemet meg akartam önnel osztani. Hirtelen úgy éreztem, hogy túlságosan nehéz, nem tudom többé egyedül cipelni. Legalább egy kis időre meg akartam tőle szabadulni. Ez még soha nem történt meg velem. Még egyszer kérem, bocsássa meg a gyengeségemet. A fájdalmaim terhét magamnak kell hordoznom. Ez Isten akarata.

Csodálatosan játszik. Mély benyomást tett rám. Biztosan észrevette, milyen nagy

hatással voltak rám a dalai.

Amikor a távolban megláttam közeledni, olyan érzésem támadt, mintha a

feleségemet láttam volna... fiatalon... csinosan. Nagyon hasonlít rá. A holdfényben kirajzolódó körvonalai, a járása, a haja, minden őrá emlékeztetett. Amikor megpillantottam, azt hittem, hogy megáll a szívverésem.

Mindketten elhallgattunk. Kis idő múlva ismét kézbe vette a hangszerét, és egy szomorú dalmát sanzont kezdett játszani. Amikor befejezte a dalt, felállt, megfogta a kezemet és ismét megcsókolta.

Most arra kérem, menjen el. Egy kis ideig még egyedül szeretnék maradni a

feleségemmel. El akarom neki énekelni, csak neki, azt a dalt, amit annyira szeretett. Már húsz éve minden este eljövök ide, erre a sziklára, mert tudom, hogy a dalaim őt ott fenn boldoggá teszik.

Köszönöm a felejthetetlen élményt. Az életben vannak pillanatok, amelyekért

érdemes volt élni, amelyek egy egész életre bevésődnek az ember emlékezetébe.

A tengeren egymás után feltűntek a kis halászhajók, erős lámpáikkal megvilágították a látóhatárt, amely a távolban egybeolvadt a csillagos égbolttal. A tenger felöl fújdogáló lágy szellő már rég felszárította a keserű könnyeket, amelyek ezen a felejthetetlen dalmáciai nyári estén a hatalmas sziklára hullottak, de a szívünkben érzett fájdalom még sokáig megmarad.

Matyók Jánosné

Bosszú és terror árnyékában

Napjainkat a Mohamed prófétát ábrázoló gúnyrajz, s ennek drámai fejleményei teszik zaklatottá. Az emberekben a rejtett félelem kezd éledni.

Magam is így vagyok ezzel!

Emlékeimmel visszatérek a múltba, ami ötvenegynéhány évvel ezelőtt megbújt egy gyerek tudata mélyén. Az iskola, amibe jártunk, nagyon hátrányos adottságú volt. Távoli vidék, annak is a tanyavilágának a legrejtettebb zugában épült a mi kis iskolánk. Az úgynevezett felszabadulás első eredményeiként indult a tanítás 1948-ban egyetlen tanítóval.

Odajárt a környék apraja-nagyja, egy délelőttbe sűrítve a foglalkozásokat a nyolc osztálynak.

Ma már el sem tudom képzelni, hogy is lehetett egyáltalán ezt kivitelezni.

A következő évben kaptunk még egy tanító bácsit, aki kezdetben nagyon titokzatos volt a számunkra. Az idő múlásával tapasztaltuk, hogy szeret minket, sokat foglalkozik velünk, éreztük a kis bezárt tudatunk nyiladozását, tágulását.

Történt az egyik napon, dolgozatot íratott matekból, azaz akkor még számtanból. Kiosztotta a lapokat azzal a felszólítással, hogy mindenki írja rá a nevét.

A százalékszámítás volt a téma. Szöveges feladatokat kért, amit magunknak kellett kitalálni, megfogalmazni, szerkeszteni.

Az én szövegem a következő volt:

Rákosi Mátyás fejbőre 46 cm2, ebből csak 6 cm2-en található haj. 1-1 cm2-en 3-3 szál haj van. Kérdés: Hány % -a kopasz? Hány % -án található haj, és hány szál haja van összesen?

Folyt a munka a feladaton, a tanító bácsi járkált a padok mellett - között, meg-megállva, figyelve felügyelte a puskázást.

Amikor az én padomhoz ért, megállt, én teleszívtam a mellkasom levegővel, jó tanuló lévén vártam a kitűnő hatást. Egy-két másodperc múlt el, feltekintettem rá, sürgető várakozással. Olyan és akkora szemekkel meredt rám, hogy azonnal megsemmisültem, de nem tudtam összerogyni, mert ekkorra belemart a grabancomba és akkora pofont kevert e, hogy a pad alól tekintettem vissza rá. A dolgozatomat elkapta, s mint egy őrült gyűrte, tépte össze.

Én végtelen szégyenemtől, sértettségemből alig tudtam fölocsúdni. Nem tudtam, hogy mi történt, Miért? Miért? Az én drága tanító bácsim az Isten nyugtassa, soha, de soha nem hozta szóba se nekem, sem a szüleimnek a dolgozatom.

A felnőtté válásommal párhuzamosan döbbentem rá, mit jelenthetett volna ez a dolog abban az időben.

Az egész családom élete múlott a hallgatásán. Ennek az embernek a gondolkodása, kisugárzása hatott rám, de rajtam kívül több kis mezítlábas, kócos iskolatársamra is. Később, ahogy a politikai helyzet engedett a szorításából, tudtuk meg, hogy ő is az előbb említett ok miatt került oda, abba az iskolába kényszerből. Egyetemi tanár volt egy nagyvárosban. Amiről mi sem tudtunk, jogot végzett levelezőn. Amikor a tanyasi iskolákat felszámolták, ő ügyvédként dolgozott abban a városban, ahonnét egykor száműzték.

Visszatérve az írásom legelejére, ez az erőszak-hullám is annak tudható be, hogy a vélt vagy valós okokat nem békésen diplomáciai úton kezelik, rendezik le.

Aki pedig ezeket a gúnyrajzokat rajzolta, talán nem is volt úgy a tudatában, hogy világraszóló bosszút, sértést, félelmet zúdított az emberiségre.

A gyerekkori butaságom, kitűnni vágyásom sokszor felébred bennem is. Szerencsés voltam, voltunk, hogy az ember hallgatott.

Így évtizedek után még mindig él a szégyenem, de a félelmem is.

Diák emlékeim

Matyók Jánosné, született Stencel Erzsébet vagyok, Kecelen születtem.

Az elemi iskoláimat a keceli római katolikus iskolában. A szüleim kint éltek a tanyai gazdaságunkban. A nagyszüleim házától jártam be a faluba iskolába, és Bözsikének hívtak.

Az iskola zárda volt, ezért különösen zord élményeim lettek. A véghetetlen fegyelmezett apácák fekete, hosszú ruháikban, a fehér-fekete főkötő felemásan simult és egyben elállt a fejükön. Gondosan vigyázva, hogy egyetlen hajszáluk se tévedjen ki alóla. Talán hajuk sem volt? Hűvös, hosszú folyosókon, ahol minden fehér volt, csakúgy suhantak, mintha nem is járnának. Na, ez nekem, a kis szabad teret, levegőt szokott kislánynak rabság volt.

Teltek a napok és hetek, tanultuk a számokat és betűket mutogatással "A" mint alszik, vagy "L" - libanyaka, "M" - medvemancsa és így tovább. A második osztályban jött az egyszeregy, 1 x 1, a kockásfüzetünk hátoldalán található volt a szorzótábla 1-től 10-ig, és fújtuk-mondtuk közösen. Úgy hangzott a terem, mintha énekelnénk. Múlt az idő, szorgalomra terelve az apácák jártak közöttünk, mint egy-egy fekete pingvin. Ment a szorzótábla, írni, betűzgetni is tudtunk már, az imádságról nem beszélve. Minden reggel imával kezdtük a napot és azzal is fejeztük be. A vasárnapi mise kötelező volt, ne meg a hittan órák. Sokat szorongtam, mintha félnék, de a vallásos Isten-félő nevelés nem engedte meg, hogy megfogalmazzam félelmeimet, pedig féltem. Nem tudom mitől. A jó Istentől-e, ha lázadok megbüntet, vagy a fekete légies suhanásoktól. Ha mai eszemmel visszagondolok kettős az érzésem. Az egyik még most is átveszi az akkori hatást, szinte beleborzongok. A másik egy megelégedett hős érzetét kelti. Most úgy gondolom az életem alakulása ott kezdődött el, megtanultam csöndességben, akaratban célkitűzések sorozatával megküzdeni. Így hálával gondolok vissza. Belém ívódott egy mindig jót kereső, és találó, Istennel való hittel élő szolgálat készsége. Így teltek az iskolanapok, magam bátorítva, le-le kűzdve a félelmet.

Az egyik reggelen furcsák voltak a felnőttek, suttogtak riadalom látszatát keltve, papám elkísért az iskolába. Az udvaron teherautók álltak, nagy zajt csapva bútorokat hurcolásztak. Egy-egy egyenruhás katona-féle káromkodva irányította őket. Nagy a zűrzavar, de apácát egyet sem láttunk. Ezen az éjszakán elhurcolták őket. Másnap már civil tanító néni volt. Őszes, sima kontyba csavart haja volt és neki lehetett a nyakát és a lábát is látni. Nekem ez is nagyon feltűnő volt, mert a mi falunkban népviseletben jártak az asszonyok.

Az édesanyám is így járt, hosszú, ráncbaszedett sötét szoknya, azonos színű zártnyakú, hosszú újju blúz, a fejét kendővel fedte.

Teltek a hetek, nem nagyon szerettem iskolába járni, azaz odajárni igen, de tanulni nem. Tűnödtem, ábrándoztam, minden idegen jelenségre a választ kerestem. A kis Bözsike fejében az a gondolat járt, hogy a nagyapám egy keményhangú, egyenes, sokat olvasott ember volt, és mindig olvas. Pedig neki nem is volt kötelező. Hát mindek? Olykor szégyelltem magam miatta, különösen, ha bezártak az iskolába büntetésből. Na, nagyapát nem lehetett félrevezetni, mindig megtudta, mi a tanító néni véleménye. Majd megtudod, hogy a testvéreid mellett, és az állatokkal való foglalkozás alatt tudsz-e tanulni? Akkor azt gondoltam mennék én már, ha lehetne. Nem is gondoltam, milyen hamar eljön az ideje. Így kerültem az új alsócsábosi iskola harmadik osztályába. Az új iskola sivár, kopár, homokbuckák tetején ült, néha azt gondoltuk, na nem sokáig ül itt, mert már holnap reggelre kiviszi alóla a maradék homokot is a szél. Az iskola a rokonság birtokán épült még a háború előtt. Dédszüleink éltek itt, és családjaiknak, majd unokáiknak is itt építettek. Ez azért volt jó, mert unokatestvérek, másod-unokatestvérek ismertük egymást és nem kellett messziről járni, hisz az iskola területe az őseink földjéből lett kimérve.

Elkezdődött a tanév, egy csapatva verődött apraja-nagyja, a hatévestől a 16-17 évesig. Nézelődtünk, ismerkedtünk, a nagyoktól féltünk, de számomra biztonságosabb volt, hogy a rokonok között voltak nagyok is, akik a háború miatt halasztottak 1-2 évet, és itt fejezték be az akkor már általános tanulmányaikat. Én talán az első napon egy évfolyamba járó kislány mellé beültem és a nyolcadik befejezéséig egymás mellett ültünk. Nagyon megszerettük egymást, egyek voltunk játékban és tanulásban egyaránt. A szabad tér, a sok játszótárs, játék olyan jó hatással volt rám, hogy a negyedik osztályt az első között dicsérettel végeztem. Volt az évfolyamon egy fiú, aki nem keceli volt, soha nem láttam azelőtt, de nagyon tetszett. Én egy tejfölös, csutkahajú, hóka arcú kis soványság voltam, aki a tábla tisztaságáért is felelős, menteni a helyemről azt letörölni, s ahogy jövök vissza, az egyik fiú elgáncsolt. Én sírva keltem föl nagy sértettségemben, s ütni akartam a gonosztevőt. Az osztály röhögött, hahotázott, én pedig megláttam az előbb említett fiút, aki "nekem tetszett", az oly gyönyörűen vigyorgott, hogy leállt a kezem. Egy jól öltözött, barna, jól fésült hajú, pirospozsgás arcú vihogott rám. A szeme tele csibészséggel, de az a jó értelembe vett huncut szem volt, ami már is bocsánatot kér. Hét, én röpülni tudtam volna örömömben, hát talán nem is tart engem olyan csúnyának, én hiszem magam. Ez volt az első megnyilvánulása irányomba, és ezután kerestük egymás társaságát, de csoporton belül. Ugyanis nagyon sokat mentünk a környékre játszani, kirándulni, talán az ének és a testnevelés órák terhére 1-1 órát számháborúztunk. Az iskola előtt pedig a szűz sárgahomokban néplabdáztunk. Az iskolaudvar egyik oldalán erdő volt, itt fafagoztunk. Ezek mind-mind csoportos játékok voltak, és én a "pozsgásarcúmmal" mindig egy csapatban voltunk, soha nem az ellenséges oldalon. Ez a kis pajtáskodás elkísért az iskola elvégzéséig, még utána is.

Sok tanulótársam volt, akik a környező gazdáknál segítkeztek, ezek állami gondozottak voltak. Gulyásként, juhászként, libapásztorként segítkeztek az állatok körül gazdáiknak. Ezek a fiúk soltvadkerti részen éltek, én és a két öcsém keceliek voltunk, de a fiúk át-átjártak, szöktek egymáshoz játszani, kispuskát, parittyát, gitárt fabrikálni. Ezek a fiúk általában idősebbek voltak évfolyamtársaiktól, mert hátrányos körülményük miatt buktak, volt aki nem is egyszer. Az öcséim rábeszélték őket karácsony közelegve a "Betlehemest" játszani. Húsvét táján tanulták a locsolóverset, készülvén a locsolkodásra. Így alakult ki, hogy majdnem minden fiú jött a soltvadkerti oldalról locsolkodni a keceli lányokhoz, a "Bözsikéhez" is. Tetszett nekik, mert új szokásként tették, mi pedig szívesen fogadtuk őket, kínáltuk süteménnyel, szörppel, piros tojással és még pár forint is csúszott a zsebükbe. Óriási volt a megelégedés a mi és az ő részükről is. A mi szüleink jóindulatú, segíteni akaró emberek voltak, minden locsolónak örültek. A pásztorfiúknak azért, mert tudták, hogy nagy élmény, és hát forintot sem láttak, hanem tapinthattak is általunk. A "pozsgásarcúnak" azért, mert a lánykájuk örül és ez az ő számukra is kitüntetés. Így hát az iskolában mondogatták egymásnak és évről-évre jöttek, míg a környéken tartózkodtak. Az egyik fiú közülük jó tanuló volt, de éghetetlen csúnya. Elálló fülei, mint a fazéknak, kancsal szeme, vörös haja, arca szeplős. Társai csúfolták, én meg megvédtem, azt tudom, jól esett neki oltalmam, talán félre is értette.

Rettenetes nagy volt a szegénység akkortájt az ötvenes évek elején, rossz ruhákba jártak messziről kora reggel a diákok. Ha nem volt köd, lehetett messziről látni a kis sötét nagykabátokat mozogni a 20-30 cm-es hóban, ami szikrázott a hidegtől és a fehérségtől. Az iskola hideg volt, aki tudott vitt fát a fűtéshez, de az csak sistergett, nem pattogva melegített.

Az egyik ilyen télen Édesapa befogta a lovakat, elvitt az iskolába szánkóval. Az iskolához vezető úton nyomot csinált, hogy könnyebb legyen járni. Mi közel voltunk, de többen - a padtársam is - 3 km-ről jött. És jött napról-napra. Az egyik ilyen hideg napon nem mertünk kimenni a hideg miatt. A Gulyás tanító bácsi felügyelt ránk, vagy a tanítóablakban még hidegebb volt? Nem tudom, de meglátta nálam a zsíros kenyeremet. Azt vettem észre, mintha megállt volna szem-szája, de még tán a lélegzete is. Azt mondta: Csőri mi az a kezedben? Én megijedtem, gondoltam mi rosszat csináltam? S ő "házikenyér és még zsíros is" mondta. Elszégyelltem magam, ott értettem meg, hogy milyen sokat nem értek.

Nagyon sok emlék zúdul rám. Milyen "gyerek" a gyerek, legalább is én az voltam. Jó tanulónak tartottak végig, egyik unokatestvéremmel jártunk egy osztályba, évfolyamba. A tanító bácsi kihívott vele együtt, vetélkedjünk egy kémiai feladaton. Már nem tudom az időarányt, de mindketten meg tudtuk oldani. Dicséret jár érte, mondta, mert ez a feladat egy elsős gimnazista feladat volt. Tanuljatok tovább! Ez volt az első, erre irányuló jelzés, de elmosódott bennem. Csőri tanulj tovább! - mondogatta a nyolcadik osztályban egyre többször. Úgy látszik nem volt megnyugtató a reakcióm, eljött Édesanyámékhoz. Kérlelte őket: Tessenek Csőrit engedni tovább tanulni, megy az osztálytársa is, jó lenne az iskolának is felmutatni, hogy ebből a hátrányos közegből tudok tanulót küldeni. Szüleimet mardosta a tudat, de a válaszuk: nem. Milyen szülő az, aki a "lányát" városba, idegenbe adná? Így hát az én továbbtanulásom a tánciskola lett, ahol majd férjjelöltet találok mihamarabb.

Az akkori, és ott a helyi gyakorlat az volt, hogy szülői előrelátás címén forogjanak társaságnak, járjanak bálokba a lányok. Itt jobb módú emberek éltek, és biztosítani akarták gyermekeik jövőjét, oly módon, hogy a lány menjen férjhez, hozzá hasonló lehetőségekkel bíró fiúhoz. A fiú pedig hasonló módon nősüljön és a föld, a gazdaság eltartja őket. De ez mihamarabb történjen, ne legyen idő érni, lázadni, lány esetében "szégyenben" maradni. A szokások rabjai és a rosszul értelmezett erkölcsösség irányította őket. A továbbtanulás elképzelhetetlen volt, egyszerűen föl sem merült a gondolataikban.

Kimaradva az iskolából, elveszítettem minden vadkerti tanulótársamat. A kémia vetélytársam tanult, és postatiszt lett, sokan szétszéledtek. Kecel és Soltvadkert külön-külön világ. Kecelhez tartozni - a gyökereimhez - azt jelentette, hogy 14 évesen népviseletbe öltözni, bálokba járni, és mielőbbi férjhez menni. Az Édesanyám egyik alkalommal azzal jött haza a soltvadkerti piacról, hogy az én "pozsgásarcú" kisbarátom anyukája számon kérte őt, hogy adhatja férjhez Csőrit, hiszen még gyerek. Ők, mármint a "pozsgás család" mindig úgy szerette volna, hogy a gyerekek egymásé lesznek. Jött a fiú is kérdezni igaz-e? Belőlem nagy lány lett, ő pedig fiatal fiú.

1958-ban férjhez mentem. A tanító bácsik ott voltak az esküvői lakomán, a tőlük kapott nászajándékok utolsó darabjait még mindig őzröm. Egy év múlva levél érkezett a szüleimhez. Keres engem az "elálló fülü", csúnya, de kedves diáktársam, akit már korábban elvittek vájár tanulónak Oroszlányba. Írja nagy szeretettel gondol ránk, a húsvétokra, a tájra. Úgy írta életében nálunk érintette meg először a jóság, és vágyakozva a találkozásra, gondol rám. Tudja, ő senki, de most már végzett, lakása van jó pozíciója - kérdi meglátogathat-e? Természetesen nem, már nem aktuális. Sajnálom, hogy a 2001-es találkozóra nem tudtuk megtalálni.

A házasságom langyos lett, se jó, se rossz. Hamar felnőttem. Az 1960-as földreform összekuszált mindent, nem voltunk már gazdák, de nem lettünk mások sem. A nagy gőg, felsőbbrendűség képzete nem engedte kibontakozni a józan észt. 12 évig vergődés után elváltunk, majd a fiamat mellém fogva nekivágtunk az idegen városnak, s 1971-ben Budapesten kezdtük el tanulmányainkat. Én munka mellett, a fiam kollégiumban lakott és végzett.

1974-ben lakást szerezve, 1975-ben férjet, 1976-ban kocsit, 1977-ben iker lányokat kaptam a sorstól.

Éljük gyönyörű, küzdelmes, de tartalmas életünket. Ma már nyugdíjasok vagyunk, a fiam is családot alapított, az ikrek is férjhezmentek, gyönyörű 1-1 éves unokáinkat vigyázzuk, és szüleiknek építjük az otthonaikat.

Lejegyezte nagy örömmel:

Matyók Jánosné

Stencel Erzsébet

Váradiné László Mária

1956.

A pincében

Mamma a Nagymamát várja az állomáson. Mielőtt elment, megmondta, hogy amíg haza nem ér jobbnak kell lenni, mint amikor Ő is itthon van. Mind a kettőnknek. Mert mi ketten vagyunk testvérek. Vagyis ikrek. A Mamma mindig azt mondja, a Nagyobbik meg a Kisebbik. Ez vagyok én.

Szóval Erdélyből jön a Nagymama meglátogatni minket, a pesti lányát és a családját. Nagy kaland ez neki, Pestre jönni, az Ő korában - mesélte Mamma. Meg kellett szervezni, meghívólevelet küldeni, megírni, hol kell átszállni, és hol fogják várni az állomáson.

- Tudjátok ilyen nagyvárosban sose járt a Nagymama. Az erdélyi városokat mind ismeri, legutoljára is szakács volt Nagyszebenben, a kollégiumban.

Mamma és Apuka viszont már régóta itt élnek Pesten, ketten is keresnek, mi pedig lányok már itt születtünk, és már öt évesek is elmúltunk, hát meghívta egy kicsit világot látni. A Mostohát, azt nem. Keserítette az életét eleget.

Mikor Nagymama megérkezett, kaptunk szúrós puszit, meg édességet. Ölébe vont minket, és az első kérdése az volt:

- Mit főzzön nektek a Nagymama?

- Sárga tejbe-grízt! - kiabáltuk.

- Puliszkát akartok enni, csodálkozott a Nagymama! Mamma bólogatott.

- Szeretik a gyerekek.

Ebéd után Mamma szépen felöltöztetett minket, Ő is felvette a szebbik ruháját, rúzst is tett és vastag szálú fekete haját ünnepi kontyba fésülte. Nagymama is felvette a nagy fekete szoknyáját, és még a fekete nagy ünneplős hárászkendőjét is a vállára terítette, majd minket maga elé engedett.

- Menjetek csak előttünk, hadd lássunk benneteket!

Felsétáltunk a Gellérthegyre. Vattacukrot kaptunk, Nagymama is megkóstolta, és nevetett, amikor elolvadt a szájában. Nagyon tetszett neki az Országház, a Duna azzal a sok híddal. Megnéztük a Divatcsarnokot, végigmentünk a Rákóczi úton, megcsodáltuk a hatalmas Keletit is.

- Mennyi vonat jön Pestre, és de sok ember van az utcán! - csodálkozott Nagymama. Mozi is mennyi van! Az tetszett neki a legjobban, hát Mamma estére mozit ígért neki.

- Melyik mozi tetszene magának Anyuka? - kérdezte Mamma. Magázva, mert azt úgy kell. Egyszer, kicsi lány korában Mamma véletlenül tegezve szólt Nagymamához. Na, annak a pofonnak a nyoma még ma is látszik az arcán, mert nagy gyűrű volt a kezén és az felsértette a bőrét.

- Nem őriztünk együtt libát! - mondta szigorúan Nagymama, tudd az illemet! Hja pedig a Nagymama aranyos volt, kedves, szeretett minket, de hát akkor az így ment. Tartottunk is tőle azért egy kicsit. Ha szólt a levesnél:

- Ülj egyenesen, ne szürcsölj, hát nem kellett kétszer mondania!

Megvacsoráztunk. Mamma a lavórban megfürdetett minket, közben meg Nagymama elmesélte, hogy vannak az Erdélyiek otthon. Aztán mi gyerekek Apuval otthon maradtunk. Mamma meg Nagymama elmentek a moziba. De Apuka még Mamma után szólt:

Aztán semmi csavargás, siessetek haza! Rosszat hallottam a rádióban.

Szóval a mozi. Az ajtón kilépve Nagymama azt mondta: "Menjünk Lelkem oda fel a hídhoz, az nagyon szépnek látszik, meg közel is van" - mondta.

Mire hazaértek, késő este lett, mi már aludtunk. A zajra felébredtem, de csendben maradtam, azt hitték alszom. Izgatott suttogás volt, Mamma felébresztette Apukát, és Nagymamával egymás szavába vágva mesélték, hogy mi történt.

- Mikor vége lett a filmnek és kijöttünk a moziból, rengeteg ember volt az utcán....

- Fiatalok, kiabáltak...

- Még én is elcsodálkoztam, hogy milyen sok ember tolong odakinn. De azután hamar rájöttünk, hogy mégiscsak valami baj van, mert nem voltak békések azok az emberek....

- Villamos sehol, gyalog indultunk a Keleti felé....

- De egyre több volt az ember, kiabáltak, ordítoztak, és már fegyvereket is láttunk...

- Képzeld el Lajos, - fegyverek voltak a férfiak kezében!

- Fiatalok a teherautóról kiabálták, hogy ruszkik haza!

- Anyuka meg kiállt az út szélére és visszaintegetett nekik, hogy igazatok van fiaim!

- Jaj, Lajos annyira megijedtem, rászóltam Anyukámra: "az Isten áldja meg, ne kiabáljon Anyuka, még elviszik az ÁVO-sok"!

- Amennyire tudtunk futottunk, csak elérünk hazáig....

- Lehet, hogy itt a téren már nincsen annyi ember....

- Meg fegyver,... meg.... csak nem lövöldöznek itt is!...

- Valahogy azért csak eljutottunk a kapuig. Mire ideértünk már tizenegy óra is lett. De itt a háznál is nagy a felfordulás. Mindenki a gangon van, meg az udvaron.

Apuka is közbeszólt: Pattantyús néni meg az udvaron jajveszékelt: Baj van, nagy baj! A Rádiónál már halottak is vannak!

- "És a Jani gyerek reggel óta nem jött haza, biztosan belekeveredett valamibe, annak mindig olvad a fején a vaj, hogy a tetű enné meg azt a beste kölköt. Hat gyerekem van, de a Janival van a legtöbb baj" - siránkozott. Mi meg még rá is szóltunk, hogy csendesedjen el, majd csak megjön az a gyerek - mondja Apuka.

Nagymama is, Mamma is rémülten suttogja, hogy Uramisten, Mennyei Atyám, mi történt?

Apuka már öltözködik is, hogy körülnézzen a házban. Mi meg már nem is tettetjük, hogy alszunk. Feltérdeltünk az ágyban és egymásra néztünk:

- A Jani gyerek nem jött haza? Pedig de sokszor húzta meg a copfunkat! Pattantyús néni sokszor megígérte neki, hogy a sodrófával veri meg, ha még egyszer bánt minket! Nem is merte a hajunkat húzni többet! Csak ahányszor elment mellettünk, belénk csípet! De azért Pattantyús néni nem bántotta. Őt bezzeg nem. De amikor én felmentem az első emeletre a csigalépcső külső peremén! Akkor bezzeg hazáig egyet ütött. Mikor nagy bátran elindultam, azt hittem, az semmi. Az első emelet tetején lenéztem, Jaj-jaj-jaj! Most aztán hogy megyek vissza? A testvérkém mondogatta: Tartsd magadat, kapaszkodj! De én már éreztem, hogy alig bírom magam: Jaj istenem leesek, jajaj istenem mi lesz most? Pattantyús néni éppen rántást kavart, és meghallotta. Mintha sírna valaki. Felnézett a konyhaajtó felső ablakára, és meglátott engem. Lassan, nehogy megijedjek, felosont az emeletre, megragadta a két csuklómat és átemelt a vaskorláton. Mi az első emeleten a körfolyosó másik oldalán laktunk, hát Pattantyús néni amolyan pótmamaféleképpen hazáig ütötte a fenekemet! Bekopogott, lerakott a Mamma elé.

- Most már nem kell megverni, mert azt én elintéztem!

Én kikaptam, a Jani meg nem! Pedig csak egyszer másztam fel a csigalépcsőn! Szóval a Jani már megint csavarog!? De Apuka is elment és hát Apuka csak nem jön.

- Mikor jön már meg Apuka? - kérdezem. De Mamma csak megsimogat minket.

- Megjön nemsokára, aludjatok csak. Nagymamával csendesen beszélgetnek, így azután nekünk nyugalomban telik az az éjszaka.

Másnap reggel nagy jövés-menésre ébredtünk. Apukával jön Rudi bácsi is, a festő a földszintről, és hozza a híreket. Rudi bácsit szeretjük, mert mindig jó kedve van. A fején újságból készült papírcsákó, a ruhája mindig festékes. Ha meglát minket, viccelődik velünk, meg szépen tud fütyülni. A létrájára is felmászhatunk, amikor ő is ott van. Azt mondja:

- Az asszonyok, a gyerekek, és az öregek mind menjenek le a pincébe.

- A pincébe? Minek menjünk le a pincébe? Ott vannak az egerek!- kiáltom, de Mamma sürget:

- Na, gyerünk, hozd a mackódat! Te is - mondja a testvérkémnek.

- Hamar, hamar! Nagy a kapkodás.

Mamma ruhákat szed elő, és már megyünk is. Kézen fog bennünket, és látom rajta, hogy ijedt. Szigorúan mondja:

- Ha leérünk a földszintre, úgy fussatok a pince felé, ahogy csak a lábatok bírja!

Mikor leérünk, ijesztő zajt hallani a kapu felöl. Dörrenéseket és hangos csattanásokat. Mintha a kaput döngetné valaki. Mamma ránt egyet a kezünkön:

- Most!

Tiszta erőből futunk át az udvaron, és már ott is vagyunk a pinceajtónál. Megtorpanok:

Oda kell lemennünk? Hatalmas, vastag, barna faajtó. Még a férfiaknak is nehéz kinyitni. Odabent sötét van, piszok, és büdös.

Még a szomszédból is jönnek gyerekek, a nagyobbak ijesztgetnek, mondják, hogy odalent szörnyek is vannak, majd meglátjuk! A kisebbek sírnak, a felnőttek idegesek, tologatják a gyerekeket. Ide üljetek! Oda ne! Ülj már le te gyerek! - kiabálják. Mire mindenkinek helyet szorítanak, kiderül, hogy sok minden hiányzik.

Eltelt a délelőtt és nem ettünk. Különben is ilyenkor a téren szoktunk játszani. A Köztársaság tér itt van a kapuval szemben. Ha a téren vagyunk, szoktunk a füvön is szaladgálni, ha nem látja a botos bácsi. Mert amikor meglát minket - hosszú hegyes végű botjával - fenyegetőzik, és mindig lezavar a fűről minket. Sötétedéskor meg elég a botjával koppantani, és mindenki rohan hazafelé. A téren van a Pártház is, arra mi gyerekek nem mehetünk.

- "Ott a kiskör, meg a nagykör, a hinta, ott sakkoznak meg kártyáznak a felnőttek, az legyen elég" - mondta Mamma.

Nálunk a Mamma dirigál. Apukának is. Még ma is hallom, hogy:

- "Lajos! Szombaton veszünk a lányoknak biciklit, mert a Pattantyús Jani megint nem adta kölcsön az öccse biciklijét. Én nem hallgatom tovább a sírást-rívást".

"Igenis Nagysád"! - mondta Apuka! Mamma meg ráhúzott Apukára a konyharuhával. És így aztán szombaton megkaptuk a szép új, piros biciklit!

A férfiak levisznek a pincébe ezt-azt, kiságyat, székeket, padokat, hogy legyen mire ülni, ki tudja mi lesz itt a Pártház mellett. Nem olyan régen volt az a háború, emlékeznek rá az idősebbek. Tudják ők, mit kell csinálni. Akinek most nem jut kiszuperált heverő, ágy, az a széken, padon alszik. A pince rossz szagú, de már sokan vannak lent. Mindenki helyezkedik, sarkot, zugot keres. Mamma is elhelyez minket, egyszer csak körülnéz:

- Hol a Nagymama?

- Azt mondta, hogy nem jön. Merthogy Ő lesz majd még eleget sötétben is, meg a föld alatt is, Ő nem jön - emlékeztetett minket Apuka. Nagymama fél odalenn, inkább fennmarad a lakásban. Ha lőnek, ha nem, Ő ugyan nem megy le. Ha lőnek, neki áll mosni. Ha nem, akkor vasal. Kiszedi a tisztaruhát a szekrényből és kimossa, kivasalja. Ha elfogyott a mosnivaló, főz a lentieknek, azt, ami van.

Már egy hete lent vagyunk a pincében. Lassan telnek a napok. Hol az egyik bácsi lopakodik fel a lakásba sóért, cukorért, lisztért, hol a másik. Közben mesélik, mit láttak az utcai ablakból. Szörnyűségeket. "Fegyveresek betörték a kaput, a tetőre mentek. Hol az ÁVO-sok, hol az ellenállók, mikor ki az erősebb, a tetőről lövik a Pártházat! Fiatalok is, jaj de nagyon fiatalok! Meg öregek". "És a téren! Iszonyú ami ott van! Nagy harckocsik, mindenütt halottak! Embereket akasztottak fel a téren a fákra"! Halkan beszélnek, a gyerekek ne hallják. Kimenni nem lehet. Idelent is hallani, mikor lőnek.

Rudi bácsi a kicsiknek játékkuckót rendez be a pince sarkában, a hokedliből ház lesz, a pokrócból sátor. Mesél, fakanálból babát készít, fehér és tarkababbal malmosat játszik velünk. A nagyobbakkal a szorzótáblát gyakorolja. Amikor nyílik a faajtó, megmozdul a pince. Mindenki feszülten figyel. Én is elindulok az ajtó elé a lépcsőhöz, de a felnőttek hamar eltessékelnek onnan.

Mi hír van Lajos? - kérdezik Apát.

- A Rákóczi úti saroknál nem jutottam tovább. Mindenütt oroszok vannak, fegyveresen. Mindenkit megállítanak. Hova megy? Mit akar itt? Boltot nem láttam nyitva. Tankok vannak mindenütt. A fene se tudja, ki kicsoda. De itt a Pártház közelében nagyon veszélyes. Mindenki maradjon csak idelenn, a gyerekek különösen.

Egyik nap jön a másik után. Hallgatják a Szabad Európát. Egy reggel arra ébredtem, hogy nyitják a faajtót.

A felnőttek egymást ébresztik, Mamma szól Apukának:

- Ébredj Lajos! Pattantyús Juliskának meghalt a fia! Csak nézek a sarokból kifelé, Pattantyús néni ül a széken, két keze az ölében. Aki elmegy mellette, vállára teszi a kezét. Pattantyús néninek sok gyereke van, mind fiú, ott alszanak a közelében mind az öten. Jani, aki a hajunkat szokta húzogatni, az nincs itt. Odakinn most csend van, itt benn is csak suttognak a felnőttek. Kimászok az ágyból és odabújok Rudi bácsihoz. Rudi bácsi lemosolyog rám.

- Mi van kincsem, miért nem alszol? - kérdezi.

- Rudi bácsi! - ölelem át a lábát.

- Igen kincsem, - hajol le hozzám.

- Mi az, hogy meghalt? - súgom a fülébe. Rudi bácsi leguggol mellém.

- Az olyan, hogy elalszik és többet nem ébred fel.

- És most hol van a Jani?

- Az angyalok felvitték a mennyországba - mondja Rudi bácsi.

- Azért sír a Pattantyúkos néni? Pattantyús néni az kincsem, de igen, azért.

Néha csendesedik a kinti zaj. Mamma, a szomszéd néni és mi gyerekek felsurrantunk a lakásba, meleg holmiért, grízért, cukorért. Mi frissebbek voltunk, hamar odaszaladtunk az utcai ablakhoz. Hirtelen nem is értettem, hogy mit látok a téren. Csak kiabáltam:

- Esett a hó, és a nénik meg a bácsik a földön fekszenek! És mit csinálnak a fákon? Miért másztak oda fel? Mamma rémülten látja a felakasztott embereket.

- Uram-Jézus! - rángat el minket az ablaktól. Szűz Máriám ne hagy el! Mi van itt! A térről egy katona észreveszi a kíváncsi fejeket az ablakban, hát lőtt egyet arrafelé. Tűnjetek el onnan, mondta az a lövés, de megakadt az ablakfában. Még öt év múlva is ott volt. Sokáig mutogatta Zima néni. Beszaladva Nagymamához Mamma sírva kérte, jöjjön le a pincébe velünk. De Nagymama nem jött. Főz itt fönn a lentieknek, abból, ami van. Mindent összeadtak a lakók, de a végére már csak bab maradt. Bab és száraz kenyér. Nagymama abból is isteni leveseket csinált. Eleinte bővebben, mert még volt hagyma, sárgarépa, zöldség elvermelve a pincében, de néhány hét után már csak bab maradt. Azt váltogatja: egyszer répával, egyszer üresen száraz kenyérrel, egyszer tésztával. De lemenni a pincébe azt nem.

Meséli Mammának:

- Szinte gyerekek, akik felszökdösnek a padlásra, meg a tetőre, azután onnan lövöldöznek. Mondtam nekik, hogy otthon van a helyük, meg az iskolában, a feleléstől kellene félni, az lenne a dolguk, nem a padlásra szökdösni, lövöldözni!

- Némelyiknek még a szakálla sem pelyhedzik.

- Jaj, Anyuka ne szóljon nekik, még baja lesz egyszer, meglátja. Jöjjön le velünk a pincébe - sírdogál a Mamma.

- Nem mék én - ellenkezik Nagymama. Én már öreg vagyok, engem nem bántanak. Tegnap is lopakodtak felfelé. Az egyik volt vagy 17 éves! De Ti menjetek csak, majd küldök enni, azt, ami van.

Rémülten menekültünk vissza a pincébe.

- Meg ne mondjátok Apukának, hogy fent voltunk. - szól ránk Mamma.

Odalent most már alig van élelem, a lakásból is minden ehetőt lehordtak, még az irigyeknek sincs tartalékuk. Csak az, amit a Nagymama főz.

"Valaki elmehetne legalább egy kenyeret hozni. Ha sütnek egyáltalán".

Mikor csendesedik a fegyverropogás, a szomszéd bácsik kiszöknek a kapun hírekért. A mamák és mi gyerekek kétségbeesetten várjuk őket vissza.

- Már nem lőnek annyit: A Százados úton láttam, sorban állnak kenyérért - meséli egyikük. Egy nekem is jutott. Az egész háznak. Maguk csak maradjanak még itt lenn, nem békés még odafenn. De nappal már ki lehet járni.

Hát Rudi bácsi elment a Százados útra. Vitt magával üres zsákot. Valami ennivalót csak talál. Mi gyerekek ücsörgünk a sarokban, Rudi bácsi elment, mi meg éhesek vagyunk. Nincs játék, a fiúk se malmoznak.

Biztosan meglőtték valahol, mondják aggódva a felnőttek.

Végre megint kopognak a faajtón. Futottam a lépcső aljába, és néztem az ajtót. Nagy barna faajtó. Repedések is vannak rajta, és mikor kitárták, nyikorgott. Apuka előbb kilesett, azután beengedte a kopogtatót.

Rudi bácsi jött meg! Hatalmas teli zsák van a vállán. Most már minket is odaengedtek a közelébe, Ő meg kezdi szétosztani a kenyeret, - az ikres család eggyel többet kap, mert a Nagymamának is kell. A még meleg kenyeret hamar tépjük, szeleteljük.

- Jó ez a friss kenyér! - mondogattuk.

Egyszer csak egy fekete bogár bukkant elő! De hiszen ez nem is bogár! - nézegettük.

- Te, Rudi bácsi, mi van ebben a kenyérben? Ez bizony egy golyó!

- Aha, már emlékszem! Amikor a zsákot megraktam és a hátamra vettem, utánam lőttek a tetőről. Ezek szerint el is találtak, de úgy látszik megakadt a friss kenyérben.

Hősként ünnepeljük Rudi bácsit.

Eltelt azután megint egy-két nap. Már nem is lőnek. A rádió is szól. Mi gyerekek félünk, ha a híreket mondják. Csendben kell lenni, hogy hallani lehessen, mert recseg, ropog.

- "Itt a Szabad Európa Rádió. Híreket mondunk! Budapesten elcsitultak a harcok ...."

Örökké elmegy a hang, és mindig rosszakat mond. Most is csend van pincében, mert mondják a híreket.

Megint dörömbölnek a pinceajtón. Rudi bácsi gyorsan elzárta a rádiót. Katonák jönnek be nagy hanggal a faajtón. Mondják, most már ki lehet jönni a pincéből, nincsenek már harcok. Tessék felmenni a lakásba. A férfiak mehetnek ennivalóért, már sütnek a pékek, tejet is lehet kapni. Mamma kérdi a magyar katonát, hogy valahogy értesíteni kellene a Mostohát Erdélyben, hogy Nagymama jól van. A rádióban többször hallották, hogy Demeter Anna, - ha él - adjon hírt magáról.

- Jó, majd elintézzük azt is, mondja a katona. Majd ha mindenütt nyugalom lesz, és a vonatok elindulnak, haza lehet menni - toldja meg a másik.

Mindenki igyekszik a pincéből kifelé. A lakások némelyike szétdúlva, ablak betörve. Törtek- zúztak, loptak is a katonák, ahova bejutottak. Meg ott aludtak, azután hajnalban onnan surrantak fel a tetőre. A mi lakásunkban tisztaság és rend. Nagymama csinálta. Ez volt az Ő bástyája. A rend, tisztaság, főtt étel. Két hónapra rekedt itt.

Mikor először kimerészkedtünk az utcára láttuk, hogy a Divatcsarnok, az a szép, gyönyörű épület porrá lett lőve.

- Mi lett ebből a gyönyörű városból, Édes Jézusom? - kérdezi Nagymama, és arcán csorognak a könnyek.

- Ne sírjon Néni - szól oda neki egy fiú.

"Jé, ez az a gyerek, aki éjjel lopakodott fel a tetőre" - emlékszik Nagymama. "Hogy csillogott a szeme, milyen hetyke és vidám volt" Most fején kötés, kezén kötés, a lábára is sántít, és rémülten nézi Nagymamát.

- Ó édes Jézusom! Mi történt veled te gyerek? Hát élsz?

- Igen, Néni, élek. Bár a lábam nagyon fáj - mondja. De ne tessék mondani, hogy ott voltam, mert bajom lesz belőle.

- Nem mondom én fiam senkinek! Holnapután megyek haza Erdélybe.

- Isten megáldja Néni - mondja a fiú.

- Tégedet is fiam, aztán vigyázz ezután magadra!

Nagymama odafordult Mammához.

- Ezek az ostoba, ostoba férfiak! Hát nem tudják, hogy ahol lőnek, ott visszalőnek?

De most, most - talán - ez a néhány gyerek megtanulta, hogy a háború csak fájdalom és szenvedés. Mindenkinek.

Krikovszky Péter

Férc Elek

Férc Elek egy gombgyárban dolgozott. Ellenőrizte az elkészült gombokat csomagolás és kiszállítás előtt. Feladata fontos volt, a termékeket kellett végignéznie felvarrhatósági szempontból: a gyárat sem lyukatlan, sem egy, vagy háromlyukú, sem a lyukak közötti gombrész folytonossági hiányával küszködő gomb nem hagyhatta el. Férc Elek feladatát felelőssége teljes tudatában látta el, a munkáját - néhány meghiúsult intrikától eltekintve - nem érhette kifogás, kritika.

Férc Elek régi gombkészítő és -kötő családból származott. Ősei évszázadokon át sikerrel űzték ezt a mesterséget. Oly annyira, hogy felmenői nemesi rangot és hozzá tartozó birtokot kaptak az akkori uralkodóktól. Bár a családon belül előfordultak kerékkötők is, Férc ezekkel a rokonságot megtagadta, nem tartotta.

Az utolsó háború után a birtok és a nemesi előnév terhessé vált, a birtoktól gondos kezek megszabadították, így nemesi előneve okafogyottá vált, el is hagyta. Kegy volt, hogy szülei hajdani üzemében maradhatott, ha alacsony beosztásban is. Okosan meghúzta magát, a politikától, amennyire tudta, távol tartotta magát. Gombos munkája soha elismerésben, kitüntetésben nem részesült, se jutalmat, se büntetést nem kapott. Felesége mondta is neki, hogy ne háborogjon, örüljön, hogy megtűrik! És ő örült.

A munka nem volt túl izgalmas, változatos. A monotóniát elűzendő, Elek a gombok ellenőrzése közben álmodozott, fantáziált. Képzeletben a gombokhoz kötötte a kabátot, a ruhát, a szoknyát, a nadrágot, ezekhez a ruhákhoz pedig az eseményeket. Élénk fantáziája volt, így sohasem unatkozott. Míg hasonló munkakörben dolgozó társai el- el szundikáltak, ő mindvégig éber maradt. Csak néha fordult elő, hogy elgombolkozott és a zacskóba kerülő gombokat elgombolta. A leesetteket, elgurultakat gombjai közé vette, nem hagyta elkallódni soha.

A munka közben történetek talált ki, kedélyállapotának megfelelően. Ezek megnyugtatták, hol felvidították, hol elszomorították, minden esetre kívül emelték a hétköznapok szürkeségéből, egyhangúságából, átsegítették a vélt és valós sérelmeken, amik azért rendre érték. A szépen faragott, fehér gombok az esküvők hangulatát idézték, a csontgombok és barna fagombok a vadászkalandok izgalmát idézték, míg a műanyag paplangombok a hálószobák titkairól fecsegtek.

Végül, mikor lehetősége nyílt volna választani több politikai párt között és ősei elkobzott vagyonának kártérítésére, már belefáradt a munkába. Felesége kijárt neki némi kárpótlást, de az sem tette boldoggá és az ősi családnév újbóli felvételéhez sem volt kedve. Már leszármazottai is megnőttek, sőt népesedtek, mindegyik élte saját - igaz, gombtalan - életét. Ez így volt természetes, Elek így is találta rendjén. Felesége nehezebben viselte a gyermekek önállósulását, szorosabbra gombolta volna a kapcsolatot velük.

Elek elérte a kort, nyugdíjba küldték. Bár még érzett volna erőt magában a gombok közt maradni, azért a szíve mélyén nem bánta. Valahogy a gombok hozták az álmokat. Kezdetben nehéz volt megszokni a gombtalan éveket. Kénytelen volt visszanyúlni a múltba, felidézni néhány régi, neki különösen tetsző történetet.

Mígnem egy karácsonyra számítógépet kapott a gyermekeitől. Lassan megtanulta kezelni és felfedezte, milyen jó érzés írni! Tudott elektromos levelet írni, küldeni, fogadni! Az internet révén kitárult a világ, ha valamire kíváncsi volt, csak beírta a keresőbe és máris tudta a választ!

Általában a történeteket végiggombolgatva, dédelgetve aludt el. Egy este, elalvás előtt váratlan eszébe jutott egy megható történet egy szép, színes, elgurult gombról, még ellenőr korából. Másnap ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy le is írja a mesét. Leült hát a számítógépe elé, bekapcsolta és már jártak is ujjai a billentyűk gombjain! Mikor befejezte, újra olvasta és elégedett volt önmagával. Pár nap múlva újra olvasta, itt-ott javított benne, majd elmentette művét.

Kis idő múltán az írhatnék újra éledt, más, nagyobb, tarka, soklyukú gombokról. És ez így ment hosszú időn át. Az írás örömmel töltötte el, nem is volt másra gombja. Napközben vidáman fütyörészett, még ha a gomb túl feketére, gyászruhásra sikeredett is.

Felesége gyakran nyüstölte, mi a fenét tud óraszám vacakolni azzal a géppel! Elek elmesélte, mit talált ki magának szórakozásul és egy-egy gomb jobbra sikeredett történetét felolvasta.

Neje német, pontosabban sváb származású lévén, az élet gyakorlatiasabb részét képviselte a családban. Ő intézte a pénzügyi dolgokat, ügyelt a havi bevétel - kiadás egyenlegére. Most is azt kereste, hogy lehetne Elek munkáját hasznosítani, forintra váltani. Értve kicsit az internethez, elkezdett ő is keresgélni rajta.

• Hát te mit csinálsz? - kérdezte Elek, kicsit féltékenyen, hátha Elekné is kedvet kapott az íráshoz és esetleg lekőrözi őt!

De az asszony ennél sokkal józanabb volt.

• Keresek a gombjaidhoz kabátot, azaz az irományaidhoz kiadót! - felelte - Sose lehet tudni! Hátha Te vagy az új Jókai!
• Na persze, így 60 évesen!
• Miért? Gvadányi 62 évesen kezdett írni! Előtte lovas-generális volt, végigharcolta az osztrák örökösödési háborút, majd a hétévest is. Obsitosként kezdett el írni!
• De nem volt soha gombkötő! - mondta büszkén Elek.
• Az egyenruháján gyönyörű ezüstgombok figyeghettek! Micsoda inspiráció! - aztán komolyra fordította a szót - Nézd, nincs veszteni valónk! Legfeljebb nem jelennek meg az írásaid! Na bumm!... attól még a nyugdíjunk megjön havonta!
• Ez igaz. De ha nem kellek senkinek, az olyan kiábrándító, megszégyenítő, nem?
• Egy frászt! Figyelj, manapság több az amatőr író, mint a profi olvasó! Nézd csak végig az interneten! Tele van irodalmi pályázatokkal! Sőt, olyan is van, hogy kiadó keres írót! Na, nem érdekel?

Már hogyne érdekelte volna Eleket! Mindenkinél ott van a marsallbot, csak ki kell gombolnia a tarsolyát, csak merni kell elővenni! Nagyot sóhajtott és leült a gép elé. Napokon át pásztázta a kulcsszóhoz rendelt címszavakat. A pályázatok zöme fizetős volt, vagyis a szerzőnek kellett fizetnie könyve kiadásáért.

Végül talált egy vonzó hirdetést. A Prius Kiadó keres kezdő írókat könyve kiadásához! Pénzről nem esett benne szó. Megmutatta a feleségének, s így, sikeresen átkelvén a szigorú kontrollon, elküldte gombosan összeállított novelláit a kiadónak.

E-mail fordultával jött a válasz, "Köszönjük, hogy minket választott! Rövidesen jelentkezünk." A választ automata küldte.

Rövid idő múlva újabb üzenet érkezett. "Beküldött írásait elolvastuk és kiadásra érdemesnek ítéltük. Nézze át a mellékelten küldött szerződést és aláírva küldje vissza!"

Elekkel gombot lehetett volna varratni!... és felesége is boldog volt!... mert nem vették észre, hogy ezt a levelet is automata küldte!

• Látod - mondta - elvarrt gomblyuk is talál gombot magának! - amit dicséretnek szánt.

A levél több oldalas mellékletét kinyomtatták. Elek rögtön alá akarta írni, nem érdekelte a sok apró betű. Elekné óvatosabb volt és német alapossággal és egy nagyítóval olvasni kezdte az apró betűs szöveget. Kétszer is elolvasta, hogy jól érti-e. Bizonyos részeket pirossal aláhúzott, másokat sárgával bekeretezett. Majd megszólalt.

- Te, ez nem az, amire gondoltunk!

- Hogy-hogy nem az? Kiadják az írásaimat! Megjelennek a Férc-művek! Gomboltad volna?

- Igen, kiadják a firkálmányaidat 300 példányban, de a te pénzedért! Kemény kötésben egy millió forintért, puha kötésben "csak" 750 ezerért!

- De hisz a magyar nyelvben a kiadó azt jelenti, hogy kiadja a szerző műveit és - mint a nevében is benne van - vállalja az ezzel kapcsolatos kiadásokat, innen az elnevezés, hogy "kiadó". Vagy tévedek?

- Ebben nem tévedsz, de a kiadó másképp érti. Vagy érti, de akkor sem vállalja!

Elek visszaírt, hogy köszöni, nem egészen erre gondolt, felejtsék el az egészet.

A Prius Kiadó azonban bíztatóan válaszolt, hogy no, nem baj, van egy másik költség konstrukció is. Ennek lényege, hogy Elek kiadásra kész állapotban, formázva, oldalszámozva elküldi a könyvét e-mailban. A Fércművet a Kiadó meghirdeti és a Szerző minden eladott példány után kap 10%-ot. Ezen kívül a Kiadó kinyomtat 100 példányt és a Szerző felelősséget vállal, hogy ebből az el nem adott példányokat a meghirdetett ár 60%-áért megveszi. A Kiadó kedvezményt biztosít a másodkiadásra, amely bővíthető a Szerző családtagjainak, rokonainak és ismerőseinek, továbbá a kötet első vevőinek színes fényképével, igény szerint névsorával (valódi, vagy vevői álnéven). Felárak színes belső képekért, a publikálásét, író-olvasó találkozók, felolvasó estek szervezéséért, a könyv külföldi, pld hottentotta könyvvásáron történő megjelenéséért, továbbá a könyvesboltokban való elhelyezésért. Ingyen a pult alatt, kis felárért a leghátsó polcon, és emelkedő áron egész a kirakatig.

Elekék végig gombolták, végig számolták. Legalább két kötet nekik, öt a lemenőknek, tíz a rokonoknak, további mintegy tizenöt az ismerősöknek, szomszédoknak, volt osztálytársaknak, hadd tudják meg, hogy ki is az a Férc Elek! Ebből már elég szép summácska jöhet össze - a Kiadónak!

Elekné reálisabb volt, megértőbb a Prius Kiadóval szemben.

- Gondold csak el, - mondta - boldog, boldogtalan azt hiszi magáról, hogy ő a nagy tehetség, a holnap híres írója! Kéziratok százai - köztük a te Fércműved - zúgnak a különféle kiadókhoz, hogy azok azt sem tudják, hol áll a fejük! Még ha el is tudják olvasni, válaszolni, bírálatot írni már nincs energiájuk! Pályázatokkal próbálják szabályozni az irományokat, vélhetően nem sok sikerrel. Ezért aztán az élelmesebb kiadók úgy döntöttek, nem bírálnak, ahol viszonylag kevés a helyesírási hiba, a káromkodás, a disznólkodás, nos azokat kiadják, de a szerző költségére! Régen volt egy kiadói kontroll, irodalmi hozzáértés, mérlegelés. Ma már csak üzleti érdek van. Tudod mit, hosszú téli estéken majd felolvasod nekem az írásaidat, az utolérhetetlen Fércműveket!..

- Hát... ha még látok akkor... - vetette közbe Elek

- Én meg boldogan hallgatom a szép meséket...

- Hát... ha még hallasz akkor...! - fejezte be Elek.

Így aztán lemondtak a megjelentetésről. Hogy ki vesztett többet a Fércművek fiókban maradásából, Elek, vagy a magyar irodalom, soha sem fogjuk megtudni.

Elekné vigasztalásul elvitte az irományokat egy fénymásolóhoz, ahol azt kinyomtatták és kemény kötésbe fűzték, a Kiadó által ajánlott szerzői jogdíj, azaz az ajánlott ár 10 %-áért.

Elek szomorú volt, de végül leült az internethez és ezt a történetet, jól átgombolva, lepötyögte. Elhatározta, hogy elküldi több irodalmi újságnak, folyóiratnak, tanulságul, hátha megjelentetik. Hadd legyen legalább ennyi sikerélménye!

Akinek nem gombja, ne varrja magára!

A kis Zdrago

A kis Zdrago, teljes nevén Zdragovits Kati, másodikos volt a gimnáziumban, amikor érettségiztem. Mint "nagyoknak", a második emeleten volt az osztályunk, az övék az elsőn. A negyedikesek adták a szünetekben a folyosó ügyeletet, így jó indokunk volt a szünetekben tetszésünk szerint benyitni az osztályokba, így természetesen Hozzá is.. A középső padsorban ült, a tábla felől a baloldalon és tiszta időben a napfény ott táncolt a padján és őt is teljesen beragyogta. Közepes termetű, duci, de nem kövér lány volt, élénk, vidám, nagy kerek szemekkel, melyekkel oly hamiskásan tudott nézni. Többen futottunk még a kegyeiért, hogy melyikünk zavarhatja ki szünetben az osztályból levegőzni, mozogni és közben mellesleg néven szólítani, ismerkedni. Mindenkihez kedves volt, lehet persze, hogy - tudtomon kívül - máshoz kedvesebb...

Az ismerkedés, az ostromlás kezdete lett volna valami közös program szervezése. Adott esetben ez egy mozi jöhetett szóba, egy jónak beharangozott film megnézése. A társult merész gondolatok a film alatt a lány kezének érintése, megfogása, a film után hazakísérés, majd a kapuban legalább két puszi váltása.

Így visszagondolva, az eseménysort valószínűleg a lányok is jól ismerték, ezért óvatosak voltak az ilyen ártatlan programok tekintetében is. Kati minden esetre nem reagált ajánlatomra kedvezően, utoljára, mikor telefonon próbálkoztam, azt mondta, néhány sürgős és fontos dolgot még el kell intéznie, és aztán inkább ő fog engem keresni. Kezdő udvarló lévén, nem ismertem fel az elutasítás, sőt "lerázás" diplomatikus formáját, és egy jó ideig tényleg lestem a telefonhívását. Aztán jött az érettségi, az egyetemi felvételi, és már a telefont lesni sem volt időm.

Jó pár évtized telt el azóta. Egy kerületi hivatalban lettem középvezető, nekem épp megfelelő csekély hatalommal. Egy szürkének indult napon jelezte kolleganőm, hogy keresnek, egy bizonyos Zdragovits Katalin, és kérdezte, hogy itt vagyok-e. Belém csapott a váratlan felismerés, ez csak a kis Zdrago lehet! Hát mégis felhívott! Hátha mégis szeret! Átvettem a telefont, elmondta, hogy valami ügye van és szeretné személyesen megbeszélni. Felfedtem kilétem, a kora ifjúságunkból eredő ismeretséget, amit persze ő is sejtett, hisz nekem sincs túl gyakori nevem. Persze, hogy jöhet, akár azonnal, akár másnap, akármikor, ahogy akarja.

Amikor belépett az irodámba, azonnal felismertem. Hál'Istennek nem hízott el, csak hamiskás tekintete, lágy vonásai kissé megkeményedtek, szigorodtak. Az egymásra ismerés örömének köreit az etikai kódexnek megfelelően megfutottuk, s még két-két puszira is futotta a kávézás előtt.

Elmondta, hogy valami telekeladással kapcsolatos ügye akadt és kérdezett néhány vonatkozó jogszabályi előírást. Elmondtam, amit ismereteim ezen szeletében tudtam, majd rátértünk az eltelt évek eseményeire. Elég hétköznapi történet; egyetem, házasság, gyerekek, válás, második házasság, talán már nem is lesz több változás, közel a nyugdíj.

Nos hát - állapítottam meg magamban - ez volt az a néhány sürgős és fontos dolog, amit el kellett intézni a telefoni visszahívás előtt! A nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, akkor most már ráér velem moziba jönni?

Aztán mégsem kérdeztem semmit. A filmet már rég levették a műsorról., a mozit elbontották.

Meg aztán régi vágyam is beteljesedett, távozáskor is volt puszi-váltás.

És még csak haza sem kellett kísérnem érte!

Sebestyén Mária

A valóság, hihetetlen története!

Amikor épp egy 19 évig tartó házasságon és édesapám elvesztésén bánkódtam, egy nagyon furcsa kalandba keveredtem.

Hálás vagyok a sorsnak, mert amikor, már a nőiességemben és a hitemben csalódtam, ez az esemény újra megmutatta számomra, hogy van és lesz is még folytatása az életemnek. Hisz, még lehetek én is érdekes valakinek.

Ezen a napon az időjárás igen zord volt.

Havazott és a szél is vadul fújt! Beutaztam Budapestre, körülnézni és vásárolni.

A Keleti pályaudvar aluljárójában egy fiatal, szimpatikus férfi leszólított.

Elmesélte, hogy ő egy baráti társaság tagja és a lányok egy igen érdekes próbatételt szabtak ki rá. Azzal az indokkal, hogy bizonyíthassa a bátorságát.

A lányok eszközöket is adtak e célból neki. Szánkót, hosszú láncot, kis lakatot két kulccsal, fényképezőgépet, két levél kíséretében, amit csak a kiválasztott hölgy olvashat el. Első számú levélben a feladat a következő volt: Ádámnak (nevezzük így a fiatalembert.) Szólítson le egy neki szimpatikus, de ismeretlen hölgyet. Kérje meg őt, hogy menjen el vele egy közeli szállodába, ott vacsorázzanak meg úgy, hogy Ádám két keze a háta mögött össze legyen bilincselve. Még, az is ki volt kötve, hogy a kulcsot csak a kiválasztott hölgy tarthatja magánál. Ilyen helyzetben, Ádám rendelje meg a vacsorát. Majd, ez után megszabadulhat a láncaitól a vacsora befejezéséig. Így, elvállaltam ezt a különleges feladatot, amit kihívásnak tekintettem. Majd, kellemes beszélgetés közben megvacsoráztunk.

Ezután Ádám átadta nekem a másik levelet, amit a lányok írtak.

Gratulálunk az eddigiekhez! Reméljük, sikerült Ádámot ismét megbilincselned, mert ennek a továbbiakban fontossága lesz! Azt szeretnénk ugyanis, hogy Ádám minél valóságosabban élje át a fogságát. Mert, egyszer régen egy vita során azt bizonygatta nekünk, hogy ő soha nem kerülhet egy nővel kiszolgáltatott helyzetbe! Szeretnénk erre most rácáfolni. A helyzet valódisága végett, úgy gondoltuk, hogy nem lenne jó őt most a helyszínen ellenőrizni, hanem csak utólag! Ezért, amikor elengeded őt, add meg neki a telefonszámodat, hogy majd, felkereshessünk téged.

(Itt megemlítem, hogy a várva várt telefon elmaradt, aminek nem értettem az okát.)

Szeretnénk téged meghívni majd a törzshelyünkre, ahol egy finom vacsora közben elmesélheted Ádám hősies helytállását!

Most pedig Ádámot ünnepélyesen átadjuk neked!

Ha, már felocsúdtál a meglepetésedből, kérünk, hogy vedd teljesen valóságosnak ezt a helyzetet!

Ádám, vállalta ezt az engedelmességet és a vele járó esetleges kellemetlenségeket is! (Azt persze lelkére kötöttük, hogy szimpatikus legyen neki az ítélet végrehajtó!)

Így váltam én ítéletvégrehajtóvá! A levél tovább folytatódott: Ezennel, Ádámot ünnepélyesen átadjuk neked így, mostantól Ádám a te foglyod mindaddig, amíg el nem engeded! Lényeg, hogy használd ki most ezt a helyzetet és alakítsd magad számára egy kellemes, görbe kalanddá! Feladatok, ezek voltak: Vacsora után Ádámot ismét megláncolva, hívd el egy biztonságos helyre, ahol hosszabb idő keresztül is fogva tarthatod! Legjobb lenne a saját lakásod! Ürügyként mond neki azt, hogy mi is oda megyünk majd ellenőrizni! Csak a lakásodon közöld vele, hogy most olyan csapdába került, amiből egyhamar nem szabadul!

A jobb hatás kedvéért kötözd össze a lábát is, de még jobb lenne egy ágy, vagy egy asztal lábához hanyatt fekve kiterítve!

(Ez a része a levélnek, nekem nem igazán tetszett!) Túlzásnak éreztem!

Ádámnak még fényképezőgépet is adtak a lányok, hogy ezeket az eseményeket meg is örökíthessük. Másik változat is volt! Esetleg, elrabolhatod őt egy elhagyott helyre, ahol a szánkót használod e célra! Szerintünk Ádám nagyon meg lesz lepve, de ne aggódj neki nagyon jók az idegei! Roppant kíváncsiak vagyunk minden reagálására! Lényeg, azonban az, hogy vedd őt egy kis kezelésbe és szórakoztasd el vele magad! Például megkérheted, hogy mondjon neked egy szép verset, vagy énekeljen! Igazat megvallva, nekem ez a felkérés kicsit durvának hangzott. Azt kezdtem érezni, na, ebből már elég! De, eldöntöttem vállalom a továbbiakat is! A legmesszebb-menőkig is elmehetsz. A lányok leveléből az is kiderült, hogy azért ők is aggódnak a sorsáért, mert így folytatták:

De, ne hagy valahol ott magára megkötözve, nehogy baja essék! Tőle ne tarts, mert Ádám egy légynek sem tud ártani! Maximum, nevet egyet a bajsza alatt.

Baráti üdvözlettel a három grácia! Itt volt vége a levelüknek!

Két választásom volt! Az egyik, hogy elviszem Ádámot vidékre, mert én ott laktam. Ez volt a bonyolultabb megoldás. A másik, ott a közelben lakott egy nagyon aranyos hölgy ismerősöm, aki kicsit furcsának érezte a feladatot, de érdekesnek is találva beleegyezett, hogy ott fejezhessem be ezt a kalandomat.

Elvittem Ádámot a hölgyhöz, odaláncoltuk őt az asztal lábához, de nem kiterítve és megkértük mondjon nekünk egy szép verset. A vers választása is igen érdekes volt. Elszavalta Babits Mihálytól, a Játszottam a kezével: című költeményt.

Nincsenek véletlenek, ezt én már rég óta tudom! Női szabó vagyok, így ez a vers csodálatos volt! Nagyon meg voltam hatódva! A kért fotók is elkészültek. Ezután Ádám is levethette láncait!

Hármasban még sokat beszélgettünk, nevetgéltünk ezen a valós hihetetlen találkozáson. Mindent összevetve ez a nap nagyon jól alakult, mindenki számára! Volt benne sok-sok tanulság is!

Én még nagyon sokáig vártam a lányok jelentkezését, de hiába!

Ádámot egyszer évek múlva Budapesten újra láttam, de ő azt hiszem már nem emlékezett rám!

Bár ki tudja?

UI: A lányok levelét, amit egy kisebb méretű sárga borítékba küldtek, két kis kulccsal, a mai napig megőriztem!

Ki tudja, egyszer még találkozhatunk is!

Feketéné Bencsik Julianna

Ébred a város

Amikor az éji sötétséget és csendet lassan bekebelezi a fény, a pékségek friss kenyér illatú termékeit megostromozzák az emberek, akkor már felébredt a város. Ahogy a Nap egyre magasabbra kúszik az égen, Budapest forgataga kezd elviselhetetlen lenni. A zsúfolt vonatok, villamosok és autóbuszok a város gyomrába szállítják az emberek tömegét.

Az Örs vezér térre érkező Hévből, mint méhek a kaptárból úgy rajzanak ki az utasok, tömött sorokban megcélozva a Metróhoz vezető aluljárót. A tömeg beszippant, magával sodor, egyszerre kell lépned velük lefele a lépcsőn, mert ha eltéveszted a ritmust, elesel. Olyan az örvénylés, mint az áradó folyó, melyben te egy vízbedobott fa vagy, melyet a sodrás irányít. Csak arra mehetsz, amerre a többiek is. Miután túléled a huszonkét lépcsőn való lemenetelt, pár méter megtétele után jobbról - a másik lépcső felől -, úgy özönlik az emberáradat, mintha egy sebes folyású patak sodorná hordalékait a nagyobb folyó felé, és te szinte már levegőt sem tudsz venni. Csak az előtted haladó hátát látod, és amikor nekiütközöl a veled szemben álló, zöld mellényes emberbe, automatikusan te is átveszel tőle egy újságot.

Mire felérsz a huszonhét felfele vezető lépcsőn, már alig kapsz levegőt, a lábad is begörcsöl, nem bírod már ezt a tempót. Te az oldalsó korlátba szoktál fogódzkodni, úgy küzdöd fel magad, de az most messze van, nem érheted el. A tömeg, mint tehetetlen uszadékot a folyó, úgy sodor tovább, be a zsúfolásig megtelt Metróba. Ülőhely már nincs. A kapaszkodó rúdtól is elsodornak az ülések közé, ahol csak a felülről lelógó fogantyút éred el, és a Metró ablakában csak magadat látod. Reménykedsz, majdcsak leszáll valaki, és végre leülhetsz, hiszen a végállomásig mész. A Keletinél egy utas a tömött hátizsákjával tör magának utat az ajtó felé, s amikor megfordul, véletlenül úgy fejbe vág vele, hogy elveszíted az egyensúlyodat. Nem mondja, hogy bocsánat, nem akartam, sőt még lelkiismeret-furdalást kelt benned, mert útjában álltál. A Deák téren feláll egy utas, s mire odafurakodnál a helyére, már elfoglalja egy húsz év körüli hölgy, és azonnal hallod a műkörme kopogását az okostelefonon. Kissé megdöbbensz és körbenézel. Mindenki csinál valamit. Az idősebb korosztály az ingyen osztogatott újságot olvassa, a fiatalabbak fülében fülhallgató, vagy a kezükben lévő telefonon babrálnak valamit, vagy éppen műanyag pohárból isszák a kávét, kakaót, miközben barátaikkal beszélik meg, most éppen hol vannak, és mit csinálnak. Egy egészségtudatos hölgy a teljeskiőrlésű lisztből sütött, salátával is ellátott molnárkát fogyasztja. Csak te állsz fásultan, és már is bűntudatod van, amiért nem használod ki az időt, hogy utazás közben elintézz valamit.

A Kossuth téren végre leülhetsz, és az emberek ruháját, arcát is szemügyre veheted. Valamikor ezekből találgattad, vajon ki lehet és hova mehet. Most az egyformán szakadt farmeres fiatalok öltözetéből és a különböző kütyük használatából fakadó színtelen tekintetükből ezt még elképzelni sem tudod. Arról a pár fekete öltönyös, fényes cipős fiatalról gondolhatod, valamilyen menedzser lehet, vagy közszolga. A néhány kosztümös, magas sarkú cipőt viselő, szolidan sminkelt hölgy titkárnő, tanárnő, esetleg kezdő jogász lehet. Az ötvenen túliak már olyan megfáradt munkavállalók lehetnek, akik alig várják, hogy nyugdíjba menjenek. A hatvanon felüliekről már a divatjamúlt ruházatuk is elárulja, hajdanán mivel foglalkozhattak.

Mire a végállomásra érsz még egy utolsó próbatétel vár rád, vigyáznod kell, hogy ne sodorjanak le a mozgólépcsőről, mert itt is mindenki rohan, nem lát, nem hall, talán semmit sem vesz észre a külvilágból, csak a technika ördöge játszadozik velük.

Pár óra múlva úgy csendesedik a város forgalom, amint a folyó sodrása lassul a déli forróságban. Aki sietett célba ért. A villamosok, metrók és a városi buszok már ritkábban járnak. Az utca hangulata megváltozik. A Déli pályaudvarral szemben az Alkotás utca egyik háza előtt papundekli papíron idős ember ül, előtte műanyag pohár és egy felirat."Neked 5 Ft. semmi, de nekem minden". A pohara még üres. A pályaudvar bejáratánál a téren egy fiatal hölgy erdélyi népdalokat énekel, előtte műanyag tál, s ha valaki adakozik, meghajlásával köszöni meg. Kissé távolabb, ahol a sodrás már véget ér, egy megnyugtató zátonyszigeten, fa állványon bibliai képek sorakoznak, melyeknek jelentését két hölgy magyarázza az érdeklődőknek.

A Metró szerelvény szinte üres. Most kedvedre választhatsz ülőhelyet. A megállókban alig szállnak fel-le. A szerelvény utasai inkább nézelődnek, mintsem élveznék a technika adta lehetőségeket, igaz, egy-egy mobiltelefon időnként megcsörren.

A végállomáson az Örs vezér térnél nincs tülekedés. Minden nyugodt, mint mikor a folyó eléri a tengert, és eggyé válik az óceánnal. Már nem hordalékfaként sétálsz le az aluljáróba, és most te is megfoghatod az oldalsó korlátot, hogy biztonságosan leérj. Az aluljáró szinte üres, ahol most virágot, esernyőt, táskát árulnak, de itt is jelen van a bibliai képeket magyarázó két hölgy. A földön ülő kéregetők a táblájukra írt szöveggel: "Éhes vagyok" úgy csapnak le rád, mint a gondtalanul lubickoló halra a vízi ragadozók. Ha már feljöttél az aluljáróból, egy beszédhibás lökdösve mutogat egy papírt, hogy adakozzál, mert sérült. Ha nem adsz neki, méltatlankodva hadonászik a kezével.

Mire befut a szerelvény, olyan fáradtnak érzed magad, mint hajótörött a parton. A kéz és lábtörést ugyan megúsztad, de a lelkiismeret-furdalást magaddal cipeled, amiért nem adakoztál minden kéregetőnek.

A sugárterápia várótermében

Azt mondták daganat. Rosszindulatú. Kezeltetniük kell az Országos Onkológiai Intézetben, és bízniuk benne, hogy legyőzik a kórt.

A Sváb hegy déli lejtőjének oldalában a rendszertelenül számozott épületeket magába foglaló dimbes-dombos területen még térképpel is nehéz a tájékozódás. Aki először jön ide, megszenvedi az utat, amíg célba nem ér. Az egymáshoz simuló épületek szinteltolásúak, és az egyes emeletek csak üvegajtós lifttel közelíthetők meg. A főépület első emeletéről üvegfolyosó vezet a kettes épület alagsora felé, számtalan kanyarral, automatikusan nyíló ajtókkal és belső liftekkel. Mire megtalálják az orvosukat, már azt sem tudják, merre vannak, de még fel kell keresniük a szimulátort, a Top-Ct, a Primust, majd egy kacskaringós liftezés után a Kobalt besugárzót is. Igaz, az orvosuk ide elkíséri őket, hozza a terápiás lapot, melyen a sugárzás dózisa és ideje van feltüntetve; a maszkot, melyen a besugárzási helyeket jelölték ki. Rövid várakozás után a férj túlesik az első sugárkezelésen, és megkapja a Kilences sorszámot, valamint a nyolc óra húsz perces időpontot.

Másnap tíz perccel korábban érkeznek, s miután bedobják a kék színű kezelőlapot az ajtóra szerelt ládába, helyet foglalnak. Sokan vannak és a síri csendet csak az érkező, vagy a távozó betegek jó napot, vagy viszont látásra köszöntése töri meg. A sápadt arcokat a félelem még áttetszőbbé színezi, nem lehet tudni ki a beteg, ki a kísérő, mindenki egyformán szorong és vár.

Egy idősebb házaspár érkezik, és a hölgy megkérdezi:

- Nem késtem el, én a Tizenegyes vagyok?

- Nem - mondja egy középkorú úr - még csak a Hármas ment bent, mert először a benti betegeket kezelték.

- Akkor jó, legalább kipihenem magam - miután leül, mosolyogva körbenéz - maga tegnap is itt volt, s ha jól emlékszem Nyolcas a száma.

- Igen, nekem is ismerősnek tűnik a hölgy.

- Hányadik sugarat kapja? - érdeklődik a Tizenegyes.

- Már a negyediket és holnap kapom az utolsót. És maga? - kérdezi kissé bátortalanul a Nyolcas.

- Most az ötödiket, de korábban vagy harmincat. Először mellrákom volt, utána tüdőrák, most meg csontrák. Közben kilenc szívinfarktus, veseelégtelenség, de eddig mindegyiket túléltem. Az unokám azt mondja: Mama, te túlélő típus vagy.

Közben két férfi feláll, és kimegy az erkélyre.

- Talán ne beszéljek a betegségemről, mert nem szeretik hallgatni?

- Nem azért ment ki a férjem, csak friss levegőre vágyott - mondja pironkodva a Nyolcas.

- Tudja a kisebbik unokám kristálygyerek, és azt mondta, Mama te sokáig fogsz élni. A kristály gyerekek 2008 után születtek, és nagyon érzékenyek az emberek rezgéseire. Azonnal megérzik, ha valaki beteg. Hihetetlen tudásszomj van bennük, és nagyon keveset alszanak, mert a fizikai testük megújulásához lényegesen kevesebb energiára van szükségük - sorolja kimeríthetetlen információt a Tizenegyes hölgy

Egy idősödő, nehezen lépkedő úr érkezik, miután leül, rejtvényfejtéshez kezd. A beszélgetés abbamarad, mert nyílik az ajtó és a Nyolcast szólítják. Pár percnyi csend után megszólal egy mobiltelefon, mire a nehezen lépkedő úr összerezzen.

- Szörnyű! - mondja felháborodottan.

- Szörnyű? - nevet a Tizenegyes.

- Igen! Szörnyű ez a technikai arzenál, ami egy percig sem hagyja nyugodtan az embert. Nekem nincs mobilom, tabletem, mégis megtalál az, aki keres. Engem ne zavarjanak zenehallgatás vagy olvasás közben, nekem nem kell ez a ránk zúduló technikai terror - fejti ki nézeteit - pedig újságíró vagyok, számtalan cikkem jelent meg mintegy hatvan folyóiratban, és ezek nélkül is tudom, miről kell írnom.

- Újságíró?- kérdezi a Tizenegyes, s ezzel új mederbe sodorja a beszélgetést.

- Igen, itt a nemzetközi igazolványom - tárcájából kiveszi és magasra emeli, hogy mindenki lássa - no meg költő is vagyok, azaz született költő, több kötet szerzője. Egyiket Kondor Kati mutatta be a rádióban, másikat a Duna televízió. Ha érdekli önöket, holnap hozok belőle pár példányt.

- Én kérnék belőle - mondja a Tizenegyes

- Még '56-ról szóló verseim is vannak. Az Üllői úton belém eresztettek egy sorozatot. Azt hitték meghaltam, de a barátom kórházba vitt, azóta negyvenhét műtétem volt, számtalan golyót operáltak ki a testemből, pedig a kivégzésemre egy is elég lett volna.

- Olyan ismerősnek tűnik, nem láthattam önt a TV-ben, amint erről beszélt - érdeklődik a Kilences.

- De, láthatott. Készült velem egy riport '56-ról, miként éltem túl a halálomat. De sebaj, van még 21 évem, mert száz évig fogok élni. Az sem számít, hogy a bal lábamat levágták, azóta falábbal járok, de legalább nincs rajta tyúkszem.

- De lúdtalpa sincs - teszi hozzá a Kilences kísérője.

- Képzelje, én meg állandóan hányok, most is van nálam nylon zacskó, pedig már három napja nem ettem - mondja a Tizenegyes.

- Se sokat, se keveset - folytatja az Újságíró.

- Tessék? - kérdezi a Tizenegyes

- Csak József Attila verséből idéztem.

A váró szomorkás hangulatát nevetés váltja fel. A sápadt szorongó emberek arcán mosoly csillan, miközben szólítják a Kilencest.

- Akkor még van egy kis időm, mert Tizennégyes vagyok. Tudják, hogy Nepálnak miért ez a neve?

- Nem - válaszol egy kisebb kórus, akik részesei lettek a beszélgetésnek.

- Azért, mert amikor összeültek az ottani bölcsek, hogy eldöntsék országuk nevét, mindenki mondott valamit, de egyik név sem nyerte el a többség tetszését. Ekkor a legidősebb megszólalt: nekem mindegy, csak ne Pál legyen - közben nagy csörrenéssel a széknek támasztott bot a földre zuhan - jaj, elesett a feleségem!

- A felesége? - kérdezi nevetve a Tizenegyes

- Igen, több mint ötven éve a feleségem, mert nélküle sehova sem megyek.

- Igazi felesége nincs? - érdeklődik a Kilences kísérője.

- Van, de ő az élettársam - hangzik a válasz.

Az emberek ekkor már hangosan nevetnek, és csodálkozva nézik a Tizennégyest.

- Ha megkérdezhetem, ön hova kapja a sugarat? - kérdezi a Hetes, mert a kezelés után nem ment el, meg kell várnia a mentőt, hogy hazavigye Tatabányára.

- A garatomra - mutatja a Tizennégyes.

- Biztosan sokat cigarettázott - kuncogja a Tizenegyes - de ezután ugye nem fog?

- Dehogy nem, mihelyt letelik a harminc sugár, újra kezdem - válaszolja határozottan.

A nővér a Tízest szólítja és meglepődve tekint a nevető emberek felé.

- Holnap folytatjuk a beszélgetést - mondja a Kilences, amikor elmegy a Tizennégyes előtt - mára már végeztem, és az orvosom vár.

- További jó beszélgetést. Viszontlátásra! - köszön el a Kilences kísérője is.

Másnap már ismerősnek tűnő emberek fogadják őket, akik türelmetlenül várják, mikor jön a Tizennégyes újságíró, a humoros ember. Ő hamarosan meg is érkezik, de a sorszám megint lassan halad, így van idő a beszélgetésre.

- Hoztam egy pár gyermekverses könyvet. Kinek adhatok belőle? - kezdi, miután helyet foglal.

- Én kérek - mondják többen szinte egyszerre.

- Milyen névre dedikáljam - érdeklődik az újságíró.

Ez az a pillanat, amikor a számok nevet is kapnak: Marika, Györgyi, Ilona, Éva, Júlia József, és természetesen a Tizennégyes, János neve is kiderül. A számok helyett most már nevek lapozgatják a könyvet, belefeledkeznek egy-egy vers olvasásába.

- A kilences jöjjön - töri meg a csendet a nővér.

- Köszönöm a könyvet, ha hazamegyek, olvasok belőle az unokámnak - hálálkodik Marika.

- Mi köszönet képen holnap hozunk Önnek egy albumot, melyben a férjem festményei vannak - mondja Júlia.

- A férje festő?

- Szabadidejében festeget.

- Maga is művészkedik?

- Inkább írogatok.

- Erre kíváncsi lennék!

- Van egy pár példányom a Pásztói Athénés Almanachból, melyben a "jó palócok" írásai mellett egyik novellám és férjem pár festménye is megjelent.

- Én kérnék belőle - jelentkezik Marika, Ilona és Györgyi.

- Holnap hozok egy párat.

- Látták már az egyes épület földszintjén Babits Mihály és József Attila emléktábláját? - tereli új mederbe a beszélgetést János. - Feltétlenül nézzék meg! E falak között ápolták őket, ami akkor Szieszta Szanatórium volt, de a nép csak "magántébolydának" nevezte. Csak 1952-ben lett Országos Onkológiai Intézet.

- Nem ismerem a kórház történetét, köszönöm, hogy beavatott egy kicsit - szól Marika.

- Ha megnézik a két emléktáblát, elolvashatják Babits e falak között írt versének pár sorát.

- Nem tudja elmondani, én messziről jövök, és a sugár után sietnem kell, hogy elérjem a vonatomat? - kérdezi Györgyi.

- Babitsét tudom, őt 1938-ban gyógyították itt, s a Psychoanalysis Christiana versében ezeket írta:

"Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni.

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

még méltók leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majd szobros csarnokába."

- Ezek nagyon szép gondolatok. És József Attila mit írt? - érdeklődik Júlia.

- Azt nem tudom idézni, de ha van idejük, nézzék meg.

A következő nap eddig még nem látott, botjára támaszkodó, hajlott hatú hölgyet kísér egy fiatalabb nő.

- Ötös sorszámunk van, de ma is elkéstünk - mondja mentegetőzve az idős hölgy kísérője - a Hősök terétől csak lépésben tudtunk jönni, ráadásul később indultunk, mert Édesanyám rosszul lett.

- Az a fontos, hogy itt vannak. Biztosan hamarosan szólítani fogják - szólal meg a mindent tudó Marika.

- Honnan jönnek? - érdeklődik Júlia.

- Pásztóról.

- A palóc földről? Férjemmel sokat járunk oda, mert Pásztó a szülő városa.

- Akkor maga ezért tűnik ismerősnek.

Nyílik az ajtó, máris szólítják az Ötöst, és a Tízest.

Az idős hölgyet a lánya az ajtóig kíséri, tovább nem mehet, innen a nővér vezeti a fülkéig.

- A Művelődési Házban dolgoztam, lehet, hogy onnan ismerem önt? - mondja Júliának, amint mellé ér.

- Elképzelhető, mert a férjemnek többször volt kiállítása Pásztón.

- Emlékszem rá, egyiken én is ott voltam. Nagyon szép tájképei vannak. Édesanyámnak is beszámoltam róla, s miután megmondtam a férje nevét, máris sorolta a testvéreit, és az egész rokonságát. Ő fodrász volt, és Pásztón mindenkit ismer. A memóriája még friss, csak a testét gyötörte meg a kilencven év. Egyedül lakik és ellátja magát, sőt időnként még nekünk is főz. - sorolja az idős hölgy tevékenységeit a lánya.

- Ugye nem sietnek haza, a férjem biztosan szeretne beszélni az Édesanyjával.

- A kezelés után mindig várunk egy kicsit, amíg Anyám kipiheni magát.

Hamarosan nyílik az ajtó, és kijön József. A sugárzás ideje alatt mindig megszomjazik, ezért először megissza a teáját, és csak utána kezeli le az arcát a radiocare kenőccsel, mely kicsit enyhíti a sugár okozta égési nyomokat. Felesége, Júlia közben beszámol felfedezéséről, a pásztói családról.

A nővér a Tizenegyest szólítja, miközben kikíséri az Ötöst. Lánya elébe siet, s mire a váró végébe érnek, mindent elmond a váratlan találkozásról. Pár perc múlva integet Júlia felé.

- Jöjjenek, beszéljenek Édesanyámmal, már megpihent egy kicsit, és nagyon kíváncsi magukra.

- A lányom mondta, kicsoda ön. Tudja, hogy a nővérével jártam iskolába, és minden testvérét ismertem? - és máris sorolja a neveket, azok leszármazottait.

A kilencven éves Ilonka néninek - így hívják az Ötöst - ragyogó memóriája van. Örömtől fénylő szemében a fiatalokat is megszégyenítő értelem csillog, miközben sorolja a József családjában megtörtént eseményeket.

Amikor elbúcsúznak József a nemrég kiadott festményalbumával ajándékozza meg, melyet Ilonka néni elérzékenyülve köszön meg.

Ezután felkeresik és lefényképezik az emléktáblákat. József Attila 1937-ben e falak között a "Le vagyok győzve" című versében ezt írta:

"Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,

írnak is nékem, én hát olvasok.

S dolgozom imhol e papírhalom,

a működésben van a nyugalom.

A társaság nagy része még pár hétig együtt van. A magázást tegezés váltja fel.

Közben új betegek is érkeznek, akik szívesen bekapcsolódnak János előadásaiba a kortárs irodalmi nagyságokkal való találkozásairól: Veres Péterrel, Simon Istvánnal, Illyés Gyulával. Verseiből is szaval, melyekben sokszínű gondolatokkal idézi meg a múltat és a jelent. A Budapestről szóló hexaméterekben írt versével országos pályadíjat nyert, de költészetében a mai modern versformák is megtalálhatók. A kezelésre várakozók mosolyogva hallgatják humoros megjegyzéseit, hogy a "demokráciának ma fia született", mert így gyorsabban telik az idő, s talán egy kis ideig mindenki feledni tudja, miért is vannak itt.

A vendég

Kubában egy házban laktunk Ágiékkal, mi a 27., ők pedig a 11. emeleten. Gyermekeink egy iskolába jártak, és sokszor találkoztunk a szálloda kertjében, ahova a hatalmas méretű fürdőmedence csábított némi felfrissülést ígérve. Ilyenkor - jegyrendszer lévén - nemcsak a boltunkban kapható áruk listáját osztottuk meg, hanem az egyéb családi eseményeket is. Ági elmondta, két hét múlva szabadságra mennek, de még nem tudják, kire bízzák a papagájukat. Rossz érzésem támadt, mivel mi pár hónapja jöttünk Kubába, és ő is tudja, ezen a nyáron még nem mehetünk haza, vagyis ránk tukmálhatja kis kedvencüket. No nem, ezt nem vállalhatom, gondoltam, hiszen nem is láttam, mekkora ez a papagáj, és különben sem akarok semmi kötöttséget. Éppen elég lesz elviselni ezt a párás meleget, amikor a nyári esős évszakban özönvízszerűen egy óra alatt zúdul ránk 20-50 milliméternyi eső, s miután kisüt a nap, olyan sűrű páratakaró fedi le a várost, melyből kézzel is vizet lehet fakasztani.

- Gyere fel, és nézd meg! Nagyon aranyos, és beszélni is tud - mondta kedvesen.

Nem akartam megsérteni: úgy tettem, mintha érdekelne, és megígértem, mielőtt hazamegyünk, megnézzük a madarat.

Fél óra sem telt el, amikor beléptünk a lakásukba, ahol egy recsegő hang ezt kiabálta:

- Kurrrrva, kurrrva, kurrrva!

- Hagyd abba Kinga, ők nem azok! - mondta Ági parancsolóan, a madár felé nézve.

Követtem tekintetét, és ahogy megpillantottam a nappali közepén a fadézsában lévő kiszáradt fa egyik ágán ülő zöld madarat, még a lélegzetem is elállt. Szinte lecövekeltem, amikor észleltem, hogy a madár célba vett és szapora szárnycsapásokkal közeledett felém. Rémületemben észre sem vettem karmainak fájó horzsolásait, amint a csupasz vállamon landolt, mert nyomban valami nyálkás dolog kezdett folyni a karomon.

- Hát ez máris megbélyegzett téged - nevetett Ági.

Neki nagyon vicces lehetett, de én egyáltalán nem éreztem annak. Balázs fiam is csak pislogott a meglepetéstől, mert ekkora madarat lakásban még ő sem látott.

- Fúj Anya, a karodon folyik a kaka - mondta undorodva.

- Menj a helyedre, be a kalitkába! - adta ki a parancsot Ági, és a kezében lévő nedves szivaccsal máris törölgette a karomat. - Elnézést, be kellett volna zárnom - mondta bocsánatkérően - mindig ezt teszi, ha idegen jön. Nem vendégszerető, mert tudja, akkor vele kevesebbet foglalkozunk - miután bezárta a kalitkát, kérdően nézett rám. - Ezek után biztosan nem vállalod el, pedig nagyon aranyos is tud lenni, biztosan meg is szeretnéd - mondta békítően.

- Nem is tudom - mondtam, mert úgy véltem, nem ildomos azonnal elutasítani a kérését.

- Jó, de hadd mondjak róla egy pár szót - azzal megfogta a karom, és a fotel felé invitált, hogy üljek le. - Tudod, mikor kijöttünk, Kata lányom nagyon magányos volt. Nem ismert senkit, spanyolul sem tudott, de mi azonnal beírattuk a kubai iskolába, hogy szerezzen új barátokat. Minden nap sírva jött haza, hogy ő ott semmit sem ért, az osztálytársai meg csak kiabálnak vele, azt hiszik, hogy süket, és azért nem válaszol nekik. Amikor férjem egyik kollegája, Roberto meglátogatott minket, és látta Kata milyen szomorú, azt mondta: hamarosan megoldja Kata problémáját és hoz neki egy kis barátot.

- Ezt a madarat hozta?

- Igen, de akkor még nagyon kicsi volt, szinte alig pelyhes fióka. Roberto biztatott, hogy ez egy sárgafejű amazon papagáj, akit mindenre meg lehet tanítani, szelíd és kedves, sőt, megtanul érthetően beszélni is. Kata először csak félve nézegette a dobozban, de amikor a tenyerébe tették, felcsillant a szeme. Simogatta, dédelgette, becézgette és azonnal az otthoni barátnőjéről, Kingáról nevezte el - hirtelen elhallgatott, mosolyát valami belső feszültségről árulkodó grimasz váltotta fel - mert őt nagyon hiányolta, és sokat sírt, amiért el kellett hagynia. Tudod, még ma is aggódom, amiért kiszakítottuk a megszokott környezetéből. De ez a madár felderítette! Tényleg a barátja lett. Sokat foglalkozik vele, beszélni tanítja, és rengeteg szeretetet ad neki, amit Kinga hálásan meg is köszön. - Kíváncsian rám nézett, és kertelés nélkül megkérdezte - nos, mit gondolsz?

- Nem is tudom. Volt már aranyhalunk, zebra pintyünk, de sárgafejű amazon papagájunk még nem.

- Akkor itt az ideje, hogy azt is kipróbáld - felelte nevetve - csak egy hónapról van szó, ugye vállalod. Biztosan nagyon megszeretitek majd, és vissza sem akarjátok adni.

- Mit tegyünk? - kérdeztem tanácstalanul a fiamtól.

- Nekem tetszik, mert olyan viccesen beszél - mondta határozottan Balázs.

- Nem bánom - nyögtem ki végül - de mindent mondjál el, hogyan kell gondozni. - Közben arra gondoltam, majd csak eltelik az a 30 nap, biztosan túléljük, talán még meg is szeretjük ezt a "kis szörnyeteget".

Amikor áthozták Kingát a hatalmas kalitkával, Ágitól hosszú listát kaptunk, melyben minden tevékenységre kitért. Még a madár szókincsét is leírta, hogy ezeket gyakran mondjuk el neki, nehogy elfelejtse.

A kalitkát a nappaliban a városra néző ablaknál helyeztük el, távol a tengerre néző erkélyajtótól, mely mindig nyitva volt. Amikor Ági elment, hosszasan szemügyre vettem új vendégünket. Tollazata szikrázva csillogó sötét fűzöld és liláslék, homlokszegélye széles, a feje teteje és az orcái élénksárgák voltak. A törzse tömzsi, úgy harmincöt centiméter lehetett, a farka rövid, egyenes és széles, nagyjából fele olyan hosszú, mint a szárnya. Karmaival a kalitka egyik rúdjába kapaszkodott, és szemét szinte le sem vette rólam. Ő is mustrálgatott.

- Szerrrvusz, szerrrvusz, szerrrvusz - szólalt meg hirtelen erős hangján, jól megropogtatva az r-betűket.

- Szervusz Kinga, most nálunk leszel egy darabig - mondtam neki, és ujjammal benyúltam a kalitkába, megsimogattam a fejét.

- Haaajsd le buksi fejed Kinga papagáááj, haaajsd le buksi fejed Kinga papagáááj - ismételgette szinte emberi hangon, és fejét a kalitka rácsához tette.

- Hú, a mindenit, el sem hiszem, hogy ezt te mondtad. Látod, most szebben mutatkoztál be - és tovább simogattam a fejét - Hamarosan kapsz egy kis banánt meg narancsot. Ugye szereted?

- Szerrreted, szerrreted - ismételgette kitartóan.

A gyümölcstárolóból behoztam egy banánt és egy narancsot, héjait lehántottam, darabokra vágtam és bedugtam a kalitka aljában lévő etetőedénybe.

- Csóóókolom, csóóókolom - mondta - mintha ez lenne a köszönöm -, és lábával azonnal felkapott egy banánszeletet, majd a csőréhez emelte. Amikor elfogyott, a következőért nyúlt, szinte karként használva a lábát. Rácsodálkoztam, ilyet eddig még nem láttam, hogy egy madár nem a csőrével csipegeti fel az ennivalót, hanem a lábával viszi a csőréhez.

Még javában táplálkozott, amikor megszólalt a csengő.

- Leeehet, leeehet - harsogta, és én teljesen oda voltam a csodálkozástól. Tényleg nagyon okos ez a madár, most már azt is elhiszem, hogy kedves, és remélem nem fog még egyszer megviccelni, ha majd kiengedem a kalitkájából.

Este, amikor feküdni mentünk egy lepedővel letakartuk a kalitkáját. Egész éjjel hangját sem hallottuk, de úgy hét óra tájban megszólalt:

- Hoool vagggytok, hoool vagggytok - rikácsolta hangosan mindaddig, amíg le nem vettük a takarót a kalitkáról. Majd belekezdett kedvenc mondókájába - haaajtsd le buksi fejed Kinga papagáááj - s ezt mindaddig ismételgette, amíg hosszasan meg nem simogattuk a buksiját. Majd a - "Merrre vagy Kaaata, merrre vagy Kaaata" - következett.

- Kata elutazott - magyaráztam neki - egy darabig velem kell beérned. Én Klári vagyok - mutattam magamra - Klári, Klári - ismételgettem.

A nap folyamán sokat beszélgettünk. Felolvastam a listán szereplő szavakat, rövidebb

mondatokat - amit Ágitól kaptam -, és a legnagyobb meglepetésemre -, tényleg mindet utánam mondta. Kezdtem megszeretni. Aranyos volt, mindenre odafigyelt, és különböző megjegyzéseket tett: - "helyedrrre, helyedrrre", "kajááát, kajááát" - és még sorolhatnám.

Nagy kihívást jelentett, miként fogjuk röptetni Kingát, hiszen nem kívánhatjuk, hogy a szabadsághoz szokott madár egy hónapig a kalitkában legyen. Nálunk nem volt száraz faág, és a nappali berendezése sem kínált leszállóhelyeket. A fotelon, vagy rökamién mégsem landolhat, mert akkor annak biztosan szörnyű következménye lesz. Itt Kubában nylon lepedőt meg nem lehet kapni, sőt papírból is kevés van, így a bútorok letakarása szóba sem jöhetett. Végül az étkező fatámlás székeit helyeztem el a nappali közepén. Miután minden ablakot, ajtót bezártam, elérkezett a nagy pillanat.

- Kinga, most kinyitom a kalitkád ajtaját, de csak a székek támlájára szabad repülnöd - mondtam és mutattam parancsolóan, mintha biztos lennék benne, meg is érti.

Amikor kinyitottam a zárat, kezem automatikusan az ajtó elé tettem, mintha azt sugallnám, szálljon oda. Kinga zavarban lehetett, egyetlen szót sem szólt, nem is rikácsolt, csak kitartóan nézte a karom. Olyan volt, mintha gondolkodna. Pár perc után leszállt az ülőfájáról, és lassan az ajtó felé totyogott. Megállt egy pillanatra, majd egy szárnycsapással a karomra érkezett. Meglepődtem. Éreztem, ő is feszült, nem tudja, merre induljon és hova szálljon le.

- Hajtsd le buksi fejed Kinga papagáj - mondogattam neki, közben szaporán simogattam a buksiját. Amikor úgy éreztem, megnyugodott, szép lassan az első szék felé vettem az irányt. - Szállj le ide - mutattam a szék támlájára. Ő egy darabig csak nézte-nézte, majd széttárta szárnyait, és huss, már ott is volt. - Ügyes vagy Kinga! - ujjongtam, mire ő - csóóókolom - rikácsolta.

Hamarosan rájött, kedvére repkedhet, de bizonyos helyekre, ahonnan én elhussolom, nem szabad leszállnia.

Élvezte a szabadságot. Többször körberepülte a nappalit, s amerre szállt, potty, potty, de inkább lotty, lotty, követte útját, hiszen a kloákájából a végtermék a folyadékkal együtt távozott. Ezért nem összeszedni, hanem felmosni kell majd a szétfröccsent ürüléket. De sebaj, a nappali márványkövéről ezt pillanatok alatt el lehet távolítani. Ezután minden nap kiengedtük, közben a fiammal kitakarítottuk a kalitkáját. Mert bizony ott is volt mit takarítani. A sok gyümölcs mindig megtette a hatását. A kalitka aljára gondosan elhelyezett újságpapírok sokszor úgy átáztak, mintha arra is trópusi eső zúdult volna.

Kinga hamarosan a kedvencünk lett. Balázs is sokat foglalkozott vele, új szavakra tanítgatta, és már az ürüléke sem zavarta. Igaz a madár sok kalamajkát is okozott nekünk.

Egyik nap észrevettem, hogy a fürdőmedence szélén ülő honfitársunk szúrós szemekkel néz rám, még a köszönésemet sem akarja fogadni.

- Történt valami? - kérdeztem tőle.

- Igen! - felelte - tegnap hiába csengettem nálatok, nem nyitottatok ajtót, pedig otthon voltatok. Csak azt kiabáltátok, leeehet, leeehet.

- Jaj, azok nem mi voltunk, hanem Kinga - mondtam nevetve. - Vagyis a nálunk vendégeskedő, Kinga papagáj. Képzeld, ha a telefon cseng, azonnal rázendít: csóóókolom, csóóókolom - meséltem neki - és a telefonáló egyből visszaköszön, hogy szervusz Balázskám, mert azt hiszi, a távolból ő köszönti.

- Csak nem az Ágiék papagája van nálatok?

- De igen, és nagyon aranyos. Ha gondolod, nézd meg.

- Jó, megnézem - válaszolt, de hangszínén még érződött a sértettség.

Egy vasárnap délután - talán nem jól zártam be a kalitkáját -, váratlanul kirepült. Én éppen a TV-t néztem a nyitott erkélyajtó mellett, amikor erőteljes szárnycsapásokkal felém tartott. Kezemmel el akartam kapni, de ő gyorsabb volt, és kirepült az ajtón. Azonnal felugrottam, kirohantam az erkélyre és folyamatosan azt kiabáltam: - Hajtsd le buksi fejed Kinga papagáj, miközben a szememmel követtem útját. Nem repült messzire, mert a tenger felől fújó szellő felborzolta a tollazatát és fékezte a repülését. Nem tudom, melyikünk ijedhetett meg jobban, de egy pár másodperc múlva Kinga visszafordult és leszállt az erkély párkányára és oldalra hajtotta fejét. Szép lassan megközelítettem és simogatni kezdtem a buksiját. Ő kitartóan figyelte a messzeséget, az ismeretlen világot, ami kilencvenöt méter magasságból tárult elé. Nem tetszhetett neki ez a szabadság. Talán rájött, az tele van veszéllyel, inkább hagyta, hogy megfogjam, és visszategyem a kalitkájába. Sokáig beszélgettem vele, hogy mindketten feloldódjunk a nagy trauma után.

Az egy hónap gyorsan eltelt. Sok-sok felejthetetlen élményt és szeretetet kaptunk tőle. Amikor Ági megjelent, és elvitte Kingát, szomorúan néztem utána a folyosón, ahol addig vízhangzott rikácsoló hangja "Klárrri, Klárrri", amíg be nem szálltak a liftbe. Ő elment, a lakásunkban pedig a csend maradt.

Yolla

Magányzárka

BÚCSÚ
L'ADIEU

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod

Guillaume Apollinaire (Vas István fordítása)

Darinka

Gyöngyözik Viszlói Darinka homloka, nem bírja a cipekedést, pedig ma már másodszor is bevásárolt a Pennyben, a település legnagyobb, egyben legolcsóbb élelmiszer áruházában.

Reggel már nyitáskor ott topogott a bejárat előtt, mert Mezei Dávid azt kérte, ha ebéd után hazamegy, akkor legalább gulyáslevest főzzön neki és süssön mellé lekváros buktát. Nem ellenkezett az öreggel, aki hetvennyolc éves kora ellenére harcias kakasnak képzeli magát, pedig annyi ereje sincs, hogy egyedül kikeljen az ágyból. Szegény, nem is sejti, hogy Darinka napokon belül elhagyja és érte jön a fia, hogy elvigye a fővároshoz közeli városkában működő otthonba, amelyben a tehetős családok számára feleslegessé váló idős embereket gondozzák. Rendes gyerek Móric, akkor sem volt egy rossz szava sem, amikor az asszony húsz évvel ezelőtt élettársként az apjához költözött, saját családi házukban magára hagyván az éppen nagykorúvá vált kisfiát, miután idősebb gyerekét, Bogátát, egy évvel korábban férjhez adta egy tehetős pesti férfihez. Szép asszonyka volt Darinka, és a feszített mellette nála tizenöt évvel idősebb férfi, ezzel is mutatva, mekkora legény a talpán. Azzal azonban nem dicsekedett el senkinek sem, hogy milyen sokba kerül neki a szép özvegyasszony szerelme, bár a fiával sejtette, de Móric nevetett, ugyan, apa, a pénz nem számít.

Delelőn a nap, ontja melegét, pedig a két degeszre tömött szatyor súlya alatt is eléggé kimelegedne. Szegény égitest nem tehet arról, hogy Darinkának kell hazacipelnie az ünnepi vacsorához szükséges dolgokat, pedig a fia, Bojtos Endre, a maga negyven évével, igazán segíthetne az anyjának, ha lenne rá ideje, csakhogy nincs, mert ott az a fránya internet, a televízióban is a hatvan csatornán egymás után sugározzák a jobbnál jobb filmeket, neki éppen elég elfoglaltságot jelent csekélyke rokkant nyugdíjának elköltése, melyre hó közepéig a sarki kocsmában, azután pedig az azzal szemben lévő boltban kerül sor. A következő nyugdíj kézhezvétele előtt két-három nappal már így is a visszaváltott üvegek árából gazdálkodik. Ételre, ruhaneműre nem költ, azt eddig az anyja Mezei Dávid pénzéből rendre előteremtette.

Az asszony karja lassan leszakad, kénytelen letenni a csomagjait és pár percig pihegni, mintha gyenge kis galamb lenne, nem a háztáji, hanem a szürke, hetyke vadgalamb, amelyik a városi flaszteren is megél, mert addig turbékol a járókelőknek, míg meg nem szánják kenyérmorzsával, vagy más finom falattal, inni meg fürödni lehet a szökőkutakban is, sőt, eső után a pocsolyában is.

Hamarabb hazaérne, ha a Damjanich úton folytatná az útját, de nem lehet olyan nehéz a csomagja, hogy azt válassza, és elmenjen a régi, kétszintes házuk előtt, amit még szegény urával, Bojtos Gerébbel építettek, és amit özvegysége első évében eladott. Mit tehetett mást, annak árát harmadolta, egy részt kapott Bogáta, hogy befejezhesse a fővárosban a főiskolai tanulmányait, a kétharmadból meg megvette a mostani kétszobás, komfortos házukat, aminek jóval kisebb volt a rezsije, és abban reménykedett, hogy szerény jövedelme mellett is tudja majd taníttatni az akkor tizenhét éves fiát.

Úgy érzi, pihenője ellenére sem múlik az izzadása, nincs más választása, mintsem a rövidebb úton mielőbb hazamenni.

Ma ünneplik a hatvanharmadik születésnapját, Bogáta is hazajön, igaz, egyedül, de nem baj, legalább hármasban megbeszélhetik a soron következő változásokat, melyeket hetek óta tervezget és csiszolgat, hogy minél simábban menjenek a dolgok.

Lehajtott fejjel megy, csak a járdát nézi, és gyerekkori dalt mantráz magában: "bal lábat a jobb után, balt a jobb után, így mennek a katonák, végig az utcán. Kivágják a maga C-t, ha arra sor kerül...".

-Jó, napot, Darinka!

Összerezdül a köszönésre, felnéz és Kolosi Miksa mosolygós arcát látja maga előtt.

-Jó napot, Kolosi úr!

Úgy látom, nehéz a csomagja, megengedi, hogy hazavigyem? Itt parkolok egy házzal arrébb!

Kolosi úr húsz évvel ezelőtt a főnöke volt, igazi úriember. Cége megyeszerte tizenöt vegyesboltot üzemeltet, azok egyikét vezette Darinka.

Hallottam, hogy időközben a Kruspér utcába költözött. Megértem, egy nyugdíjból nem tudta fenntartani a nagy házat. Mondja csak, nem akar visszajönni hozzám? Kellene nekem egy jó kereskedelmi referens.

Köszönöm az ajánlatát, Kolosi úr, de már más terveim vannak.

Sajnálom. Tessék, megérkeztünk! Azért keressen meg, ha meggondolja magát! Viszontlátásra!

Endre a stratégiai játék közepén tart, nem hagyja abba, a kaputól csak behozza anyja a cekkereket, ha már hazahozatta magát valakivel.

Ég a munka Darinka keze alatt, másfél óra múlva kész a vacsora, kihűlt a piskóta, már csak krémmel kell megtölteni. Szíve szerint csokoládékrémet készítene, csakhogy Bogáta a citromtortát, Endre pedig a puncsot szereti. Nincs mese, egyikből kis kerek, a másikból meg kicsi négyszögletes tortácskát készít, had legyen kedvükre való.

Öt órára ígérte érkezését Bogáta, addig van egy órája. Megfürdik, tiszta ruhát vesz fel és visszavonul a szobájába. Leveszi a ruhásszekrény tetejéről az urnát, letörli róla a port és a dohányzóasztal közepére helyezi. Leül a fotelbe, és belekezd néma mondókájába, úgy szokott beszélgetni Bojtos Gerébbel. Nem kell ahhoz kimondani egyetlen szót sem, hogy elmesélje gyermekei apjának, illetve annak a két marék hamunak, ami maradt belőle, mit tervez és miért. Nincsenek barátai, sohasem voltak, és már nem is lesznek, mert az anyai nagyanyján és a férjén kívül mindenki előtt bezárkózott. Igazgyöngy volt egy kagylóba zárva, legalább is úgy tartja magáról, és addig érzi jól magát, amíg fennáll ez az állapot.

Geréb, kedvesem, nagy elhatározásra jutottam. Megállapodtam Mezei Móriccal, hogy az apját elhelyezi az öregek otthonába, mert egyre nehezebben tudom ellátni Dávidot. Morgós, öreg medve lett, aki naponta beleharap a kezembe. Egyre tehetetlenebb, s ezzel fordított arányban egyre követelőzőbb. Nem titkolom, már nincs egy fillérje sem. Endrével pedig nem tudunk békében élni, nem költözhetem ide vissza, még megölnénk egymást. Tudod, hogy rajtad kívül szerelemmel nem szerettem más férfit, és azt is tudod, hogy ezután sem fogok. Nekem már nincsenek érzelmeim. A rokkantnyugdíjamból alig tudok megélni. Megismerkedtem az interneten Vencellel, a magas, jó kiállású, hatvannyolc éves fővárosi férfivel. Két héten belül leköltözünk Letenyére, ott él a bátyja. Bérelünk egy kisebb házat, ketten könnyebben megélünk. Így talán, ha egyedül marad, a fiunk is könnyebben boldogul. Hátha feleségül veszi a barátnőjét. Ne haragudj, de nem viszlek magammal. Majd minden hat hónapban egyszer hazajövök és elmondom, hogy megy a sorom. Vigyázz Endrére, helyettem is.

Megsimogatja az urnát és visszateszi a helyére, a ruhásszekrény tetejére.

Nagyapa születik

Dr. Nagy Nándor nyugalmazott jogtanácsos, hetvenévesen is egyenes tartású, magas, vékony férfi, aki dús, hófehér hajával, lélekbe látó égszínkék szemével és szája sarkában bujkáló mosolyával ma is képes megdobogtatni a magányos asszonyok szívét. A harminckét lakásos társasház harmadik emeletén lakik, s ha elromlik a lift, már nem szedi kettesével a lépcsőket, mint tíz évvel ezelőtt tette, hanem komótosan felsétál, és amennyiben senki sem látja, a lépcsőfordulókban néhány pillanatig pihegő szünetet tart, mert fogytán a levegője.

Az utóbbi néhány évben hidegen hagyja a női nem, de nem azért, mert megrögzött agglegényként ötven esztendőn át nagy kanállal falta a csinos lányokat, később az asszonyokat, és megcsömörlött tőlük, hanem egészségi állapota miatt már nem bírja az izgalmakat, márpedig az asszonynép képes megdobogtatni a férfiember szívét, és megemelni az adrenalin szintjét. Körzeti orvosa szerint a gyógyszerszedés mellett több mozgásra lenne szüksége, és a tiszta levegőn kimondottan jót tennének neki a hosszabb séták.

Nándi bácsi, szerezzen egy kiskutyát, nem lesz egyedül és vele kénytelen lesz naponta háromszor nagyokat sétálni - biztatja a körzeti orvos. - A szívének és az ízületeinek is jót tesz, nem beszélve arról, hogy a kutya egyben társa is lenne, új színt hozna az életébe.

Mérges Nagy doktor, hiszen honnan tudná ez a fiatal körzeti orvos, hogy életéből nem hiányoztak a színek, melyeket a rövidebb-hosszabb ideig tartó kapcsolatai során szőke, barna, vörös, fekete, vagy melírozott hajú, vékony és formásan telt asszonyok csempésztek az életébe, s tennék még ma is, ha hagyná, csakhogy annak ára lenne, el kellene viselnie a kapcsolódó nemszeretem penzumokat is, melyekre egyáltalán nem vágyik. Pontos időrendbe szedve éli a nyugdíjas életét, elege van a váratlan, gyors reakciókat igénylő, hektikus változásokból, amelyek a munkájában rendszerint megjelentek, s a magánéletét sem kímélték a női szeszélyek okán.

Sokan várakoznak a gyógyszertárban, és a sorban állás alatt lehiggad. Igaza lehet az orvosának, mindenhová járművel közlekedik, még Gézáékhoz, a legjobb barátjához menet is, két megállóra villamosra száll, a nagyobb bevásárlásokat pedig kocsival intézi.

Süt a nap, szúrja a szemét, hiába, éles a tavaszi napfény, és elfelejtette magával hozni a napszemüvegét. Eltelt az idő, igyekszik mielőbb hazaérni, mert délben hozzák az ebédet. Megebédel, utána alszik egy órát, három órakor átjön Dénes és Géza, és mint minden hétfőn, este hétig ultiznak. Kedden átmegy a borozóba, ahol Vilmossal, bíró barátjával, egy pohár bor mellett megvitatják a világ folyását. Szerdán szinte egész nap olvas, mert többezres könyvtárában százszámra ott lapulnak az olvasatlan könyvek, többnyire szépirodalmi alkotások, amelyeknek csak a megvásárlására jutott ideje. Bezzeg a szakkönyveket salátára forgatta,s immár időmilliomosként hetente egy napot kizárólag az olvasásra szán. Csütörtökön beül a kocsijába, elmegy valamelyik bevásárlóközpontba, megejti az egyheti bevásárlást, befizeti a csekkeket, eszik egy süteményt, elintézi a ruhatisztítást, melyet meg is vár, hiszen csak két óra az egész, az alatt pedig szemrevételezi a könyvesboltok kínálatát, s onnan ritkán jön ki vásárlás nélkül. Péntek a házimunkák napja, mosás, takarítás, portörlés. Havonta egyszer feljön a földszintről Pacsekné, aki némi készpénz ellenében kivasal és elvégzi a takarítás azon részét, amelyhez nem fűlik a foga, s közben elmondja a házbéli pletykákat, melyből a termetes asszonyság rendszerint naprakész. Szombaton délben Géza vendége, igen jól főz a felesége, utána hármasban színházba vagy moziba mennek. Vasárnap étteremben ebédel, utána sétál egy nagyot a belvárosban, bár ez utóbbi nehezére esik, mert időnként pattog a térde, mintha olajozás hiányában nyikorogna.

Gulyásleves és túrós bukta az ebéd, melyektől nem lakik jól. Süt két szelet angolszalonnát, megeszi egy pille kenyérrel és nekikészülődik az ebéd utáni szunyókálásnak, amikor megcsörren a telefonja, Dénes hívja, hogy nem tud átjönni kártyázni, és már Gézával is beszélt, hogy elmarad az ulti parti. Nincs szerencséje, ma akart visszavágni a múlt heti veszteségért. Miután leteszi a telefont, rátör a nevetés, hogyan lehet ilyen fafejű, mániákus öregúr, hiszen nem dől össze a világ az elmaradt ultiparti miatt. Ha nem változtat az életén, akkor hamarosan zsémbes öregemberré válik, amitől csak egyet kell előre lépnie ahhoz, hogy embergyűlölő legyen és bezárkózzon háromszobás magányába.

No, azt nem! Inkább összekapja magát, beül a kocsiba és elmegy az Illatos úti kutyamenhelyre, ahonnan kutya nélkül vissza sem jön.

Álmában sem gondolta volna, milyen nehéz választani, ha több száz különféle korú, fajtájú kutya között kell megtalálnia a jövendőbeli társát, ahogyan az orvos mondta. Másfél óra múlva megpillant egy bánatos szemű, zsemleszínű, vézna Labrador kutyafiút, melynek egyik fülén véres csík éktelenkedik. Úgy néz a szeme közé a kutyakölyök, hogy attól nagyot dobban a szíve. Igen, ez kell neki, a magányos, véres fülű, amely éppen betölti a két összetett tenyerét.

Kiállítják a papírjait, csipet is kap a kiskutya, meg kétféle injekciót.

No, akkor adjon neki nevet, mert azt is fel kell tüntetni a pakszuson! - szól rá az egyik gondozó, melyen az állatorvos csak mosolyog.

Nagy úr, valóban jó lenne, ha adna egy nevet ennek az apróságnak. Míg gondolkodik, addig elmondom a használati utasítást. Adok két fürdető tablettát, egyet tegyen bele a langyos fürdővízbe és alaposan mossa meg a kiskutyát, utána puha törülközőben szárítsa meg, amennyire csak tudja. A másikat egy hét múlva esedékes újabb fürdetéskor használja fel. Addigra kitisztul a kiskutya, mert adtam neki féregtelenítő injekciót és az első kötelező oltást. Lehet, hogy hányni fog, de az biztos, hogy többször lesz széklete, melyet azonnal tüntessen el és tisztítószerrel pucolja ki a helyét, akár a szőnyeget, akár a parkettát. Egy hétig ne vigye le az utcára, maradjon csak a lakásban, ennyi idő kell ahhoz, hogy védettsége legyen.

Az állatorvos tanácsokat ad ahhoz is, hogyan lehet szobatisztaságra nevelni, mivel etesse, itassa, a legfontosabb mégis az, hogy éreztesse vele, mennyire szereti, mert éppen olyan, mint egy kisgyerek, akinek ezernyi szeizmográfja pontosan érzékeli szülei hangulatát.

Miben akarja hazavinni?

Zsemle lesz a neve, a színe után. Miben viszem haza? Hát odateszem mellém, az anyósülésre.

Nem, az nem lesz jó, csak ha tesz alá valamit, mert lehet, hogy útközben bepisil. Ne felejtse el, amit mondtam, hogy a tejet nem melegen, nem hidegen, csak langyosan adhatja neki.

Zsemle reszket, mint a nyárfalevél, pedig az öreg elővesz egy plédet a csomagtartóból, abból készít neki puha kis fészket az anyósülésre. A motorzúgás azonban nem tetszik a kutyagyereknek, cérnahangon nyüszíteni kezd és araszol a gazdája felé. Hiába teszi vissza a helyére, Zsemle újra nekiindul, végül kénytelen plédestül az ölébe venni, ami már tetszik a kis ebnek, összegömbölyödik és elalszik, mire hazaérnek és megállnak a parkolóhelyen. Tejet kell venni és olyan csirkehúst, melyet megfőve könnyű lefejteni a csontról, és amely elég puha lesz ahhoz, hogy apró darabokra vágva egy-egy falatot meg tudjon enni rizsszemnyi fogaival a kutyagyerek.

Csakhogy a közértbe nem viheti be Zsemlét, óvatosan átteszi az anyósülésre, és rázárja a kocsit. Tejet, babapiskótát, csirke farhátat vesz, gyorsan végez, mégis, amint kilép a közértből, azonnal meghallja Zsemle szívszaggató vinnyogását, amely igencsak hasonlít a gyereksíráshoz. A kocsija mellett kisebb tömeg gyülekezik, szidják a felelőtlen gazdát, aki itt hagyja a lezárt autóban a kiskutyát, ráadásul az ablakok egyikén sem hagy annyi nyílást, hogy friss levegőt kapjon a szerencsétlen jószág. Legelöl fiatal, szőke nő áll, tejeskávé színű, fekete gyapjas hajú kisfiú kezét szorongatva és nyugtatgatja a gyereket, hogy nem lesz semmi baja a kiskutyának. Az öreg a kisfiú szemében ugyanazt a fájdalmat látja, mint Zsemle szemében látta, amikor először megpillantotta.

Nincs itt semmi látnivaló, most hoztam Zsemlét az Illatos útról, csak beszaladtam a közértbe vásárolni! - mondja jó hangosan, hogy mindenki hallja, bár nehezen oszlik a tömeg, még megvárják, amíg kiveszi a kiskutyát plédestül, a hóna alá kapja, és érzi, hogy a kutyát tartó kezén végigcsorog a meleg folyadék.

Egyszóval Zsemle örömében bepisilt, és miután azt várakozás közben is több alkalommal gyakorolta, a vastag pléd már képtelen volt magában tartani a sok folyadékot. Kárörvendő nevetés hullám söpör végig a bámészkodókon.

Bácsi, megsimogathatom? - kérdezi a kisfiú az öregtől.

Szívesen megengedném, de látod, szegénykém bepisilt, és nem akarom, hogy beszennyezd vele a kezed.

De úgy szeretném!

Sarkon fordul az öreg, neki nincs ideje a gyerekkel foglalkozni, közben Zsemle is nyöszörög, jobb, ha siet hazafelé. Zárva a társasház kapuja, a csomagot tartó kezével nagy nehezen beüti az ajtónyitó kódot, amikor megszólal mögötte egy kedves női hang:

Megengedi, hogy segítsünk? Mi is itt lakunk.

Kiderül, hogy a fiatalasszony egy emelettel lentebb bérel egy másfél szobás lakást.

Köszönöm, nagyon kedves! Szeretnéd megsimogatni Zsemlét? A harmadik emelet háromban lakom, ha feljöttök édesanyáddal egy fél óra múlva, akkor együtt megfürdetjük a kiskutyát! Jó lesz?

Örül a kisfiú, láthatóan az édesanyja sem bánja a dolgot.

Laposakat pislog a nap. A körfolyosós házban az udvarra nyíló ablakokkal rendelkező lakások közül napfény csak a harmadik és negyedik emeleten lévőkhöz jut el. Az előszobában leteszi Zsemlét, s figyeli, amint remegő vékony lábaival bukdácsol a kövezeten, és rózsaszín orrocskájával beleszimatol a levegőbe.

Maradj itt, mindjárt érted jövök! - nyugtatgatja, és elmegy átöltözni, betenni a plédet a mosógépbe, az élelmiszereket meg a hűtőszekrénybe.

Átázott a ballonkabátja, sőt, az alatta lévő zakója is, ám valamely ismeretlen okból mégsem idegesíti a dolog, inkább mulattatja, s mosolyog, pedig megint nyüszít Zsemle, magányosnak érzi magát az ismeretlen terepen. Az öregúr gyorsan átöltözik, és hagy minden más tennivalót, a legfontosabb, hogy Zselével foglalkozzon, a társával, aki gyámolításra szorul és fél az idegen környezetben. Felkapja, magához öleli, magyaráz neki, miközben körbejárja vele a lakást, és simogatja, hogy megnyugodjon. Zsemle reszket a félelemtől és az izgatottságtól, és bűzlik is a vizeletétől.

Gyere, kiskomám, megengedjük a fürdővizedet, mert hamarosan jön a kis szomszéd, tudod, az a helyes kisfiú a másodikról, hogy együtt megfürösszünk.

Lassan megnyugszik Zsemle, biztonságban érzi magát az öreg kezében és a gazda hangja is kellemesen bizsergető, még akkor is, ha egy szót sem ért belőle.

Látod, nem készültem fel az érkezésedre, még etető, itató tálkákat sem vettem neked, de holnap az lesz az első. Kimegyünk a konyhába, langyosítok neked egy kis tejet, bizonyára megszomjaztál.

Megszólal a csengő, megérkezett a szép szőke fiatalasszony a kisfiával, ideje beengedni őket. Végre bemutatkoznak egymásnak. Lilla nem engedi kisfiának megfogni Zsemlét, ám Gilbert sírva fakad, hogy ez nem igazság, elvégre a kiskutya miatt jöttek.

Engedje meg, hogy a két gyerek megbarátkozzon. Odateszem a tejet melegedni, utána megfürdetjük mindkettejüket, no, nem együtt, hanem egymás után, majd kapnak vacsorát, mi pedig iszunk egy pohár bort.

A két fiúcskára egy percig nem figyelnek, máris történik valami galiba. Zsemle öklendezni kezd, amitől annyira megijed Gilbert, hogy majdnem a földre ejti ijedtében a kiskutyát, szerencsére azonban Lilla utána kap, és kezében landol a szőrkupac kutyagyerek.

Nándi bácsi, segíthetek a fürdetésben?

Megköszönöm, kislány, ebben nekem nincs gyakorlatom. Jaj, majdnem elfeledtem, hogy az állatorvos adott egy tablettát, azt kell a fürdővízbe tenni. A fürdőszobában talál tiszta törülközőket, még Zsemlét is meg kell szárogatni..

Lilla kimossa a használaton kívüli műanyag lavórt, majd abba engedi a fürdővizet, beledobja a tablettát, amitől pezsegni kezd a víz, majd elcsitul. Könyökével ellenőrzi a hőfokát, s beleállítja a kiskutyát és megkéri Gilbertet, hogy kérjen egy szivacsot Nándi bácsitól.

Mire csatlakozik hozzájuk a házigazda, addigra Zsemle színe egy árnyalattal halványabb lesz, s kiderül, hogy a fülén nem komoly a seb, csak egy kis karcolás az egész. A fürdővíz fele Gilbert ruhájába ivódik, a másik fele meg tócsákban áll a fürdőszoba kövén. Lilla a kék frottír törölközőben ügyesen szárogatja az izgő-mozgó kiskutyát, aki pedig menne már Gilberthez, mert ösztönösen érzi, hogy ők barátok lesznek.

Gyere, Zsemle, látom, már szép tiszta vagy. Most Gilbertet is megfürdeti az édesanyja, és utána vacsorázunk. Tessék, hoztam tiszta plédet, mert gyerekruhám sincs, abban nem fázik meg a kisfia.

Húsz perc múlva már vacsoráznak a konyhában. A fiúk tejet isznak, a felnőttek meg vörösbort. Gilbert megeszik két szelet vajas kenyeret, felvágottal és zöldpaprikával, ám Zsemlének nem ízlik a főtt csirkehús.

Mondd, Zsemle, mit adjak neked?

Nándi bácsi, mintha láttam volna babapiskótát, tejben áztatva biztos ízlene neki. - szólal meg kuncogva Lilla, mert kétségtelen, hogy minden igyekezete ellenére kicsit zavarban van a házigazda.

Ízlik is Zsemlének a tejbe áztatott babapiskóta, de még mennyire, főleg azért, mert Lilla az ölébe veszi, és úgy eteti, mint a kisgyereket, szájába adva a falatokat. Gilbert is álmos, nagyokat pislog.

Nándi bácsi, itt alhatok nálad? Zsemle elfér mellettem!

Hát persze, hogy itt alhatsz!

A vendégágyon megágyaz neki, ölében viszi ágyba a kisfiút, aki félálomban is Zsemlét keresi.

Itt van, a paplan felett alszik, összegömbölyödve. Szép álmokat!

Lillától megkapja az anyai jó éjt-puszit és egy perc múlva elalszik. Nándi bácsi rendet rak a konyhában, és Lilla felajánlja, hogy elmosogat. A szomszédos szobából halk vinnyogás hallatszik, rohan az öreg, csak nem történt valami baj. Gilbert alszik, ám Zsemle apró teste görcstől hullámzik, gyorsan felkapja és viszi magával a konyhába. Leteszi, éppen jókor, mert Zsemle megfeszíti magát és három kupac kukacos kakit pottyant a kövezetre. Hiába, ezt megmondta előre az állatorvos. Most takaríthat, meg a kiskutyát is meg kell tisztogatni, ha tetszik neki, ha nem. A fiatalasszony csak somolyog az orra alatt, de hagyja, hogy az öreg küzdjön az undorával és tegye a kötelességét, csak később szólal meg:

Javaslom, Nándi bácsi, hogy készítsünk neki egy puha kis fészket, melyben alhat, de ha rosszul van, kijöhet belőle.

Lefetyel még néhány korty tejet a kiskutya, mielőtt ideiglenes kuckójába teszik, melyet kartondobozból eszkábálnak számára és régi, lapos kispárnával bélelnek. Végre nyugalom és béke van. Az öreg hosszan mossa a kezét, mintha az nem akarna megtisztulni. Megfésülködik, közben megpróbálja magát külső szemmel nézni. Igen, végre ismét kezd férfiként kinézni, szemében megvillan a vadászösztönt jelző csillogás, s tudja, hogy ezt Lillának köszönheti, akiről nem tudja eldönteni, hogy nőnek tekintse, vagy lányaként kezelje. Nem áll jól neked az öreg bohém szerepe, nevetséges vagy, korholja magát és úgy dönt, hogy Lilla betöltheti a nem létező gyermeke szerepét, és Gilbert akár az unokája is lehetne. A négyesben töltött elmúlt két óra rádöbbenti magányára, melyet képtelen elmulasztani a szoros heti napirendje, bármennyire betartja azt. Ösztönösen érzi, mindannyian szeretetre vágynak, és feltámad benne a kíváncsiság, hogy minél többet megtudjon Lilláékról. Elhúzza a sötétítő függönyöket és a nappaliba invitálja a fiatalasszonyt. Mégiscsak kényelmesebb ott beszélgetni, még félig tele a borosüveg és az ulti partihoz vásárolt sós rágcsálnivaló is jó szolgálatot tesz. Lehet vele babrálni, ropogtatni, ha valamelyikük zavarba jönne. Lilla kérdés nélkül is mesélni kezd, és Nándi bácsi értő hallgatóságnak bizonyul. Kirajzolódik a szép szőke fiatalasszony története, hogyan lett a vidéki lányból summa cum laude végzett orvos, hogyan került ki egyéves ösztöndíjjal Párizsba, ahol megismerkedett az ébenfekete, magas, jóképű bantu származású fiatal doktorandusszal, aki Kongóból érkezett és nem állt szándékában visszatérni Brazzaville-be. Az ismeretségből barátság lett, amely hamarosan szerelemmé vált és közös életüket tervezték, amikor lejárt Lilla ösztöndíja, és haza kellett térnie.

Egyedül mentem ki és ketten tértünk haza, de ez csupán hazatérésem után egy hónappal vált bizonyossá. Nga hetekig hitegetett, persze, hogy összeházasodunk, csak még be kell szereznie a papírokat. Megszületett Gilbert, és apám kitagadott. Leányfejjel félvér gyereket szülni, ez már meghaladta a toleranciáját. Hiába kérlelte anyám és az öcsém, apám keményfejű kunként megmakacsolta magát és hajthatatlan maradt. Születése óta nem is látta az unokáját. Anyám és az öcsém tartja velünk a kapcsolatot, mégis meglehetősen magunkra maradtunk. Szakterületet váltottam, hogy kisfiamat tudjam reggelente óvodába vinni és legkésőbb ötre érte tudjak menni. Mégis állandó lelkiismeret furdalással élek, mert Gilbert már öt éves, és látom, hogy hiányzik neki a férfitársaság. Ha látná Nándi bácsi, mennyire ráakaszkodik az öcsémre, ha meglátogat bennünket, le sem lehet róla vakarni. Öcskös egy hónap múlva megnősül, kevesebb ideje lesz ránk.

Lilla kezébe veszi borospoharát, meredten bámulja a sötét színű vörösbort, majd iszik belőle, visszateszi a tálcára és belemarkol a sós perecekbe. Automatikusan ropogtatja, de gondolatai messze járnak.

Odakinn leszáll az éj. A szemben szomszéd, Katus néni, nagy sóhajjal elhúzza a függönyt, már nem vár tovább, mert az a szép fiatalasszony ma már nem megy haza. Hiába, nagy lókötő az öreg Nándi, nem veti meg a pipihúst, ami érthető, de mit akar tőle Lilla? Majd kiderül, az idő kiforogja, sóhajt egy nagyot és elindul a fürdőszobába, hogy eleget tegyen a lefekvés előtti rituáléjának.

Az öreg kitölti a maradék bort, és koccintásra emeli poharát.

Egészségére, Lillácska!

Koccintanak. Elfogy a bor és Lilla nagyokat pislog.

Menjen haza aludni, kedvesem. Bízzon bennem, majd vigyázok a fiúkra. Tudja, nincs más dolgom!

Magunkra maradtunk, állapítja meg, miután bezárja a bejárati ajtót Lilla távozása után. Gilbert megfordul ágyában, nem nyitja ki a szemét, de kezével tapogatja a paplant, ám hiába keresi Zsemlét, nem találja. Felriad, hová tűnhetett a kiskutya, amikor azt mondta neki Nándi bácsi, hogy ott alszik vele, a paplan tetején.

Anya, hol a kiskutya! - sikoltja ijedten.

Az öreg felkapcsolja az éjjeli világítást, megnyugtatja Gilbertet, hogy az édesanyja már alszik, ne ébresszék fel. Betakargatja a gyereket, megsimogatja gyapjas buksiját és úgy dönt, hogy mellette éjszakázik, a fotelben ülve, hátha még felébred az éjjel. Előveszi a könyvét, melynek a felénél tart, és éppen elhelyezkedne, amikor a konyha felől Zsemle vinnyogását hallja. Egyik kicsi, a másik meg pici, mindegyikkel baj van.

Zsemle sugárban kihányja a vacsorát. Tisztogatás, itatás, lassan megszokott rítus következik, ám a kutyakölyök nem hajlandó egyedül maradni, követi az öreget, leül vele szemben és meredten nézi, amint elhelyezkedik az öblös fotelben és kezébe veszi a könyvét. Vinnyog, hogy vegye már észre a jelenlétét, mintha azt mondaná, itt vagyok, vedd már észre! Nincs mese, ölébe veszi Zsemlét, nehogy felébressze a kisfiút. A kutyagyerek elhelyezkedik, befúrja fejét az öreg karja alá és szuszogva elalszik. Mozdulni sem mer, nehogy felébredjenek a gyerekek.

Kinn pirkad az ég alja. Mindhárman alszanak. Szuszogásuk betölti a teret.

Zsemle felébred, beleszimatol a levegőbe, ez a gazdi illata, megnyugszik, és összegömbölyödve tovább alszik. Gilbert álmában focizik, kinn, a parkban. Elrúgja a labdát, ami után egyszerre szalad Nándi bácsi és Zsemle, végül a kiskutya éri el hamarabb, de nagy a labda, nem tudja szájába venni, csak a rózsaszín orrával böködi, végül mégiscsak Nándi bácsinak kell visszarúgnia. Az öreg álmában kirándulni megy, vezet az autópályán, mellette ül Lilla, hátuk mögött meg a gyerekülésben Gilbert játszik Zsemlével. Megállnak a benzinkútnál, tankolnak, és Gilbert kiskutyával a hóna alatt szóval tartja a benzinkutast. Fizetéskor a kutas nem állja meg szó nélkül:

Gratulálok, uram, az okos unokájához! Ki gondolná, hogy ilyen jól el lehet beszélgetni egy kisfiúval!

Nándi bácsi ismét vezet, a GPS-be beüti a célállomás nevét, mire megszólal egy hang:

Újratervezés! Zsemlét nevelned kell, Gilbertnek apja helyett nagyapjának kell lenned, Lillát pedig gáláns lovagként bátorítsd, hogy az élete még csak most kezdődik!

Felkel a nap, bekukucskál a sötétítő függöny szélén. Élesen szól a csengő. Zsemle azonnal felébred, bezzeg a gazdija alszik tovább, ezért kénytelen apró fogaival harapdálni a karját, mindaddig, míg fel nem ébred.

Lilla pokrócba csavarva viszi haza a félálomban lévő kisfiát.

Estefelé, ha ráérnek, eljönnek velünk sétálni?

Ráérünk, de mintha Zsemlét még nem lehetne leengedni az utcára.

Hát, nem is engedjük le! Majd a zsebemben viszem!

Rendben, Nándi bácsi, majd becsengetünk, amint hazaértünk! Köszönünk mindent! Szép napot!

Maguknak is, kedvesem!

Katus néni leselkedik a függönye mögül. Szóval, még a kisgyerek is Nándinál aludt! Szép dolog! Mit hajolgat az öreg? Jézusom, egy kiskutyát tart a kezében! Nő, gyerek, kutya, nem sok ez egyszerre?

Hiába aludt keveset, Nándi bácsi úgy érzi, kipihente magát.

Gyere, Zsemle, megreggelizünk, rendbe tesszük magunkat! Megkezdjük közös életünket. Mi a véleményed, Gilbertéket is befogadjuk a családunkba? Időnként majd kettesben elkísérjük az óvodába és érte is mehetünk, főleg akkor, ha már nem kell téged a zsebemben hordanom! Ne feledd, még Vilmost is fel kell hívni, hogy nem megyek a borozóba! Más dolgunk lesz!

Elhúzza a sötétítő függönyöket, kinyitja az ablakokat, hogy kiszellőzzön a lakás, és beáradjon a napfény. Mától új időszámítás kezdődik!